Folyton bűntudatod van? - Egy komoly problémáról van szó, ami bárkit a mélyre taszíthat

Hogy ezek piszlicsáré dolgok? Milyen igaz! Máris bűntudatom támadt, amiért képes vagyok ilyen dolgok miatt bűntudatot érezni, miközben ökokatasztrófa fenyeget bennünket, továbbra is itt a COVID, a szomszédunkban pedig háború dúl. És el is érkeztem a bűntudat-spirálom aljára, ahol teljesen erőt vesz rajtam a tehetetlenség. Hogy is lehetne bűntudat nélkül élni, amikor annyi rettenetes dolog történik körülöttünk? Bénultságomból gyakran úgy próbálok kikeveredni, hogy mondjuk posztolok valami világjobbító kezdeményezésről. Máskor bojkottálni kezdem egy újabb kedvenc (olcsó) ruhamárkámat, aminek tulajdonosairól kiderült, hogy (ők is) kizsákmányolók vagy épp népirtó rezsimeket támogatnak. De amúgy miért is veszek ennyi ruhát? A gardróbomban levő cuccok felét csak egyszer-kétszer hordtam – szégyellem, hogy ilyen pazarló életet élek. Meg azt is, hogy nárcisztikus módon már megint magamat sajnálom!

Valamelyest megnyugtató, hogy nem vagyok ezzel a problémával egyedül. A bűntudat, a bűntudatkeltés egyre népszerűbb téma a nyugati társadalmakban, politikai és a kulturális térben egyaránt. Egymás után jelennek meg a sztárpszichológusok könyvei, amelyek abban próbálnak segíteni, hogyan szabaduljunk meg a nyomasztó téveszmétől, miszerint mindenért felelősek vagyunk és hogyan találjuk rá az önfeledt boldogságra (pozitív pszichológai megközelítés: nekem túl felszínes), hogyan fordítsuk a javunkra a bűntudatunkat (azaz: ne nyomjuk el a negatív érzéseinket, csak használjuk őket jól), vagy hogyan bízzuk Istenre, hogy megjavítsa a világot (ez egy passzív, szemlélődő álláspont, ami nagyon népszerű, de én nem tudok vele mit kezdeni). Jóval kevesebben, de szociológusok, sőt filozófusok is foglalkoznak a témával, köztük Réz Anna erkölcsfilozófus is, akinek nem rég megjelent Mardos című könyvére még később visszatérek.

forrás: Pexels/Gustavo Fring

El előlem, vészes hírhozó!

Érdekes módon néhány gondolkodó – mintha csak Shakespeare fenti szavait citálná – nem a társadalmi igazságtalanságokat vagy a klímaváltozást okolja a bűntudatdömpingért, ami áthatja a világnézeti korszellemünket, hanem az úgynevezett „woke-mozgalmat”, ami felhívja a figyelmet ezekre a problémákra, néven nevezve, számon kérve a felelősöket és sürgős cselekvést követelve. Azaz: szerintük elsősorban nem a környezetszennyező nagyhatalmak, az intézményi rasszizmust, szexizmust, homofóbiát és transzfóbiát fenntartó rendszerek miatt érzi magát kényelmetlenül a legtöbb ember, akik kényelmesen élhetnék a napjaikat, távol ezen problémák közvetlen hatásától, hanem a Greta Thunbergek, a Black Lives Matter kampányai és az LMBTQ-aktivisták Facebook-posztjai miatt, amelyek ártatlan emberekben gerjesztik a bűntudatot. Hasonló ideológiai logika vezetett ahhoz, hogy idén áprilisban Florida állam képviselője aláírja a „Stop Woke Act”-nek nevezett jogszabályt, ami szabályozza, hogy az iskolák és a vállalkozások hogyan kezelhetik a faji és nemi hovatartozás kérdését. Ez azt jelenti, hogy tiltott minden olyan munkahelyi és iskolai képzés, aminek része a fehér felsőbbség és rasszizmus története, ahogy hallgatni kell arról is ezentúl, hogyan alakultak ki és maradtak fenn az elnyomás más, különböző formái. A jogszabályból az is kiderül, miért nem lehet beszélni minderről: azért, mert ez a kiváltságokat méricskélő és felelősségre vonó szemlélet „bűntudatot, szorongást és egyéb kényelmetlen érzéseket” kelt több (jellemzően fehér) diákban és felnőttben, azaz diszkriminatív velük szemben. A legtöbb oktató számára persze világos, hogy a többségi bűntudat maga is egy kiváltság, és hogy a rasszizmusról vagy homofóbiáról való tanulás épp hogy az esélyegyenlőséget segítené elő, de a megfélemlítés működött: Floridán kívül több amerikai államban is lemondták az állampolgári jogokkal kapcsolatos iskolai eseményeket és kurzusokat, félve a támadásoktól és az esetleges szankcióktól.

Szívem! Ne láss, ne hallj!

Nem csak az amerikai republikánusok használják ezt a bűntudat-narratívát: politikai hovatartozástól függetlenül egyre elterjedtebb az a tetszetős elképzelés a nyugati társadalmakban és itthon is, hogy a helyzetüket elfogadni képtelen, gyerekes és sértett egyének azon dolgoznak, hogy az érett, felnőtt (és jobb körülmények között élő) átlagembereknek megkeserítsék az életét. Réz Anna filozófus például a könyvében „erkölcsi öntetszelgőknek” nevezi azokat, akik nem tudják elfogadni a társadalmi igazságtalanságokat, folyamatos erkölcsi felháborodás hevületében égnek és intellektusukat, valamint erkölcsi fölényüket fitogtatva úton-útfélen – és főleg online térben – arról beszélnek, hogy bizonyos jelenségek miért károsak egyes társadalmi csoportokra nézve. Réz szerint ezeknek a „kegyetlen moralizálóknak” a viselkedése tulajdonképpen kimeríti a bullying fogalmát, és céljuk nem is a világ megmentése, hanem az, hogy hatalmat gyakoroljanak mások felett azzal, hogy egyfolytában pellengérre állítják őket.„Kifejezett céljuk, hogy rosszul érezzük magunkat”
– teszi hozzá. A többségi társadalom ilyen módon elnyomott tagjai azért szoronganak és éreznek bűntudatot, mondja a filozófus, mert folyamatosan attól kell tartaniuk, milyen új, „egzotikus erkölcsi vétség” felfedezéséről maradtak le, ami miatt szemrehányást fognak kapni.

„Ha tartósan túltoljuk az erkölcsi öntetszelgést – írja –, akkor mások esetleg úgy dönthetnek, hogy felmondják a velünk kötött szövetségüket. Ha pedig alapvetően a közös célok és értékek kötöttek össze bennünket, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ők ezeket a célokat és értékeket is maguk mögött fogják hagyni.”

Sajnos magam is tapasztaltam, mennyire valós jelenség: legyen szó akár a „liberális” (valójában konzervatív) kulturális elit tagjairól, az akadémiai feminizmus véleményvezéreiről vagy az LMBTQ+ közösségről, az emberek hónapról hónapra morzsolódnak le a környezetemből, mert úgy érzik, én és a hozzám hasonló, habzó szájú progresszív aktivisták bűntudatok keltünk bennük azzal, hogy rámutatnak: a jobb társadalomért vívott törekvéseinkben inkluzívabbnak kellene lennünk, egyenrangú félként kezelve általuk is figyelmen kívül hagyott, náluk is (és általuk is) elnyomottabb kisebbségi csoportok képviselőit, egy még színesebb és még szélesebb körű szolidaritási mozgalmat építve. De amíg az emberek nem képesek szembenézni a saját bűntudatukkal és nem vállalják a privilégiumaikkal járó felelősséget, addig sajnos felaprózódnak a társadalmi igazságossági mozgalmak. Ahogy Robin DiAngelo írja a Fehér törékenység című könyvében: „amíg az emberek védekezéssel és magyarázkozkodással reagálnak a hatalmi dinamikák néven nevezésére, addig marad a status quo.”

forrás: Pexles/Gustavo Fring

Mindeközben simán lehet, hogy a társadalmi igazságosság és a klímaválság okozta általános bűntudat annak a jele, hogy az erkölcsi iránytűnk azt jelzi: most már tényleg baromi nagy a gáz, muszáj tennünk valamit. Nem kell mindenkinek puccsot végrehajtani, erdőt telepíteni és tüntetésekre járni: az ember sokféleképpen lehet aktivista, akár otthonról is. Andrew Harvey, a hetvenéves indiai születésű író, aki a világ több egyetemén tanít és élete során bejárta a fél világot, elmerülve a hinduizmusban, a buddhizmusban meg a kereszténységben is, élete végére a társadalmi igazságossági mozgalmakban találta meg fő feladatát. Egy interjúban nemrég így nyilatkozott az aktivizmussal kapcsolatban: „Egy globális krízis kellős közepén vagyunk, és azt gondolom, hogy mindenkinek, aki most itt él a Földön, az a feladata, hogy a lehető legmélyebben megismerje önmagát, majd mindazt, amit felfedezett a saját isteni eredetű természetével kapcsolatban, fordítsa cselekvésbe a saját eszközeihez és személyiségéhez igazítva.”

Lauren Duca a Teen Vogue magazinnak pár éve írt egy szenvedélyes cikket, Ezért kell mindannyiunknak aktivistának lennünk címmel, amiben felsorolja, milyen sok alulról szerveződő, a politikusokra nyomást gyakorló mozgalomból született törvényjavaslat, bizonyítva, hogy a politika nem a politikusok terepe, hanem minden egyes állampolgár aktívan részt vehet benne. Akár csak azzal is, hogy tájékozott marad és a közvetlen környezetében figyel arra, hogy ne terjedjenek káros fakenews-ok vagy kirekesztő nézetek. Sokszor az is elég, ha nem maradsz csendben és kiállsz a hétköznapi igazságtalanságok ellen.

Hogy legyek hát megint derűs kedély?

De térjünk vissza a fánkhoz és a triviális bűntudat-történeteinkhez! Mert bár tény, hogy bűntudatunk oka és tárgya gyakran társadalmi meghatározottságú, az sem kevésbé igaz, hogy személyiségünk és élettapasztalataink alapján különbözünk abban, mennyire könnyen érzünk bűntudatot. Azok, akik magas fokú empátiával rendelkeznek, hajlamosabbak lehetnek a bűntudatra, a nárcizmusra vagy pszichopátiára utaló tüneteket mutató személyek pedig kevésbé. És míg a bűntudat lehet hasznos is – például segít megkülönböztetni a helyeset a helytelentől; közösségépítő erejű; arra sarkall, hogy segítsünk másokon vagy kérjünk bocsánatot és így tovább –, sokunknál negatív következményekkel is jár. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem klinikai pszichológia tanszékékének docense, Aurora Szentágotai-Tătar egy tanulmányában két fő káros bűntudattípust különböztet meg, amitől érdemes megszabadulni: az egyik a „szabadon lebegő”, a másik a „helyzetfüggő” bűntudat. Míg az előbbi egy általános, konkrét ok nélküli, szégyenérzettel járó állapot, amit azért érzünk, mert nem tartjuk magunkat elég jó embernek, az utóbbit az váltja ki, hogy személyes felelősséget érzünk valami olyasmi miatt, amire nincs hatásunk.

Nehéz megoldást találni ilyen összetett problémákra, pláne egy ilyen cikk keretein belül, mivel természetesen nem létezik általános megoldás és egyénenként nagyon más a hátterünk. Amire azonban mind törekedhetünk, hogy megtanuljuk különválasztani magunkban a használható és az értelmetlen, toxikus bűntudatot, és nem büntetjük magunkat feleslegesen. Be kell látnunk: a világot nem menthetjük meg sem ma, sem holnap, egyedül pedig pláne nem. Ha túl nagy felelősséget osztunk magunknak, az kimerítő és kontraproduktív lehet: szóval érdemes megengedni magunknak, hogy rendszeresen hátradőljünk és elengedjünk mindent. Ha tudunk töltődni a saját mikrokörnyezetünkben vagy csatlakozunk olyan közösségekhez, ahol akkor is értékesnek érezzük magunkat, ha épp nem teszünk semmi hasznot hozó dolgot, akkor később annál nagyobb lendülettel tudjuk kivenni a részünket abban, hogy hozzájáruljunk a pozitív változásokhoz. Ha mindenképp bűntudatot kell érezned, mert nehezen jössz le a fűggésről: érezz amiatt, hogy nem pihentél eleget! Mert oké, hogy olykor a dühünk, a keserűségünk vagy a bűntudatunk visz bennünket előre, de ha elhisszük, hogy mi is megérdemeljük a belső béke és a harmónia alanyi jogon járó kiváltságát, akkor még többet adhatunk magunknak és a világnak.

forrás: Photo by Jackson David on Unsplash

A cikk a 2022/06-os JOY magazinban jelent meg.

És ezt olvastad már?

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!