A gyerekkori BFF-em harminc lett és babát vár – Mikor nőttünk fel?

Kezdjük a tényekkel: idén leszek 30 éves, jövőre pedig férjhez megyek. Már mondhatom, hogy tíz éve vagyok a szakmában, ráadásul 12 éve nem élek a szüleimmel. Gondolhatnánk, hogy igazi felnőtt vagyok, és valószínűleg kívülről annak is tűnök, de lélekben ezt valahogy sosem fogtam fel. Még mindig egy 22-25 éves lányt látok magamban, aki olykor meg is lepődik, hogy „jéé, egy 33 éves érett férfi fekszik mellettem a közös ágyunkban?” Sokat buliztam, sok őrültségben vettem részt, és a szüleimre mindig számíthattam. Tökéletes volt a tini és fiatalabb felnőttkorom is, talán emiatt nehéz elszakadnom attól az érzéstől. Most pedig, hogy leírtam ezeket a sorokat, könnybe lábadt a szemem, annak ellenére, hogy imádom az életemet most is!

Több kolléganőm, ismerősöm szült már, nem ismeretlen a dolog természetesen, de ez most annyira más. Valaki, akit általános első osztályból ismerek, akiről az első élményem, hogy annyira tökmag volt elsőben, hogy a feje is picike volt, és a baseball sapkáját a legszorosabbra kellett venni, amikor kirándulni mentünk az osztállyal. Sosem felejtem el, mekkora sokk volt, amikor neki „jött meg” először. Akinél pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor a férje először kísérte haza egy buliból, és arra is, hogy túlestek egy olyan nehéz időszakon a kapcsolatukban, ami közben nem hittem volna, hogy ők még együtt lesznek, boldogan. Annyi érzés kavargott bennem, és kavarog azóta is, hogy magamnak sem tudom elmagyarázni.

Pluszban pedig betöltötte a 30-at közben, így teljesen kimaxolta a fejemben a felnőttéválás-dolgot. Számomra ez az egész egy akkora döbbenet volt, egy igazi sokk (boldog), hogy most ébredtem rá valójában, hogy felnőttünk. Hogy, az, ahogyan érzem most magam, az már felnőttség, és ez nem fog változni. A szüleink se komolyabbak, se felnőttebbek nem voltak (bár szerintük igen), és azok a nagy emberek, akiket tiniként meg huszonévesként FELNŐTTnek tartottam, azok tulajdonképpen pont olyanok voltak, mint mi most.

Sőt, utána épp átmentem anyukámmal a nagyszüleimhez, és azon gondolkodtam, hogy anya pont úgy néz mamára, mint én rá. Hogy valószínűleg hiába 52 éves már, ő még ugyanúgy leragadt valahol fejben, és csak csodálkozik, hogy mikor lett majd' 30 éves a nagyobbik lánya?

Szóval, ezek tudatában igyekszem most a világot szemlélni, és bár mindig egy veszélyes, és őrülten nehéz dolognak tűnt ez az "igazi felnőttség" (mondjuk az is), már itt van, nem megy sehova, én pedig csak igyekszem a legjobbat kihozni belőle, és szeretettel fogadni, ami rám vár! Te hogy érzel ezzel kapcsolatban?

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!