Nők elleni erőszak: miért nem beszélünk róla őszintén?

„Mert szégyen, legalábbis én szégyelltem magam” – feleli Kati csendesen, amikor arról kérdezem, miért nem ment a rendőrségre, amikor megütötte a barátja. Most sem néz a szemembe, inkább a cipője orrát bámulja a szinte üres kávézóban, majd sóhajtva felkavarja a már kihűlt lattéját és nagyot kortyol belőle. Nem akarom feltépni a még be sem forrt sebeket, megbolygatni a még mindig háborgó lelket. Dühös vagyok és haragszom, de nem Katira. Szégyen, gondolom, de nem az övé, hanem a tehetetlen rendszeré, a társadalomé, hogy ez megtörténhet vele és még számtalan nővel a huszonegyedik században; a miénk, hogy szó nélkül hagyjuk ezt, és elsősorban a bántalmazóé, aki bármikor úgy érzi, hogy joga van kezet emelni vagy más módon kínozni a másikat.

Vak komondorok országa?

Szinte minden napra jut egy olyan hír, hogy a férj/barát brutálisan bántalmazta párját, és minden hétre jut legalább egy olyan, ami a bántalmazásba belehalt áldozatról szól. Elszörnyedünk, beleborzongunk, közben meg örülünk, hogy ilyen nem történhet velünk, aztán szép lassan elfelejtkezünk az esetről. A társadalom sokszor áldozathibáztató, elkö-vetőmosdató hozzáállása is sokat árt, nem beszélve a média felelősségéről, amely gyakran elbagatellizálja az eseteket. Ez történt először a „lúgos orvos” esetében is, aki volt szeretője nemi szervét roncsolta féltékenységből, a darnózseli hentessel, aki volt feleségét ölte meg és darálta le a testét, vagy az agresszív képviselőnél, aki a vak komondorukra fogta feleségének súlyos arcsérüléseit. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – mondja a költő. Mi mégis hallgatunk, félrenézünk, mert ez magánügy, nem ránk tartozik. Nők százezrei pedig nap mint nap szenvednek, mert nem mernek kilépni a bántalmazó kapcsolatból. A statisztikák ijesztőek: ma, Magyarországon minden héten meghal egy nő párkapcsolati erőszak következtében.

Pedig mi is tudnánk segíteni, ha felfigyelünk a jelekre, majd komolyan vesszük azokat, és támogatjuk az érintettet abban, hogy eljusson segítséghez. „Az, hogy mennyi ma Ma- gyarországon a családon belül elkövetett erőszakos esetek száma, nem lehet pontosan megmondani. Felmérések szerint egymillió nő találkozott már életében ennek valamilyen formájával, ami azt jelenti, hogy nagyjából minden ötödik nő érintett. Ezeknek csupán kis töredékéből lesz ‚ügy’, évente néhány ezer” – mondja dr. Sári Csaba ügyvéd, aki a praxisa során már számos ilyen esettel találkozott.

forrás: pixabay.com

Nem csak verés

Ugyanis a családon belüli erőszak gyakran nehezen felderíthető és bizonyítható. A szakértő szerint éppen a családi együttélés lényege – az intimitás, a „belső zárt kör” – az, ami erőszak esetén megnehezíti a bizonyítékok gyűjtését. „Egyrészt a cselekmény általában a közös lakásban történik, ahol nincsenek kívülálló tanúk, másrészt sok esetben pszichológiai okokból a bántalmazott családtag sem lép.” Ez utóbbiak pedig nagyon fontos tényezők. Hiszen egy bántalmazó kapcsolatban gyakran a lelki gyötrés a pofonoknál is durvább. Katit a volt pasija nem verte rendszeresen, „csak” folyamatosan szidta, lekicsinylően beszélt vele. „Egy idő után elhittem neki, hogy semmire sem vagyok képes nélküle, hogy semmit sem érek” – mondja, és ehhez még csak kezet sem kellett emelni rá. Gyakran csak utólag lesz világos az áldozat számára is, hogy éveken keresztül bántalmazó kapcsolatban élt, bár nem csattantak pofonok. „Az erőszak nem mindig egyértelmű, mert nem mindig fizikai vagy szexuális jellegű, amiről tudjuk, hogy nem való egy kapcsolatba. Lehet szóbeli, ilyen a folyamatos szidás, becsmérlés, megalázás, érzelmi vagy lehet gazdasági is, amikor a nő maximum kis ’zsebpénzt’ kap vagy még annyit sem, és minden vagyon a férj nevén van.” Ezeket már Dér Rita, a Titkos Menedékház vezetője mondja, akivel annak fenntartója, az Ökumenikus Segélyszervezet központjában beszélgetünk. Senkár Éva pszichológus, aki szintén itt munkatárs, egyetértően bólogat. „Sokszor a bántalmazott nők teljesen el vannak szeparálva a családjuktól, barátaiktól, és egyedül maradnak a problémáikkal. A párjuk gyakran meggyőzi őket arról, hogy csak túl érzékenyek, beképzelik a dolgokat, és őket hibáztatja a kapcsolaton belüli gondokért, ezért hajlamosak megkérdőjelezni a saját igazukat. Nagyon nehéz az érintetteknek megnyílniuk és segítséget kérniük, pont ezért fontos a környezetükben élők odafigyelése, hogy segítsék abban az áldozatokat, hogy időben tudjanak segítségért fordulni! Illetve, hogy mind az érintettek, mind az értük aggódók tudjanak róla, hogy milyen segítő helyek, szervek elérhetőek, milyen jogi lehetőségei vannak egy bántalmazást átélő nőnek.”

Ha menni kell...

Ők legtöbbször olyan nőkkel, anyákkal találkoznak munkájuk során, akik egyetlen szatyorral vagy néha még azzal sem menekülni kényszerülnek az otthonukból erőszakos párjuk miatt. Kérdésemre, hogy van-e esetleg valami közös a bántalmazókban vagy az áldozatokban, mindketten határozott nemet mondanak. „Ez nem köthető sem társadalmi osztályhoz, sem életkorhoz, sem pénzhez vagy iskolázottsághoz. Inkább az számít, hogy az áldozatnak mi- lyen egyéb családi, baráti kapcsolatai vannak, tud-e valakihez fordulni, akiben megbízhat, aki segíthet neki. Aki hozzánk jön, annál általában nincsen meg ez a fajta védőháló” – mondja Rita.

A beazonosítatlan lokációjú Titkos Menedékházban jelenleg negyven olyan nőt, anyukát tudnak elszállásolni, akik valamilyen okból menekülni kényszerülnek a párkapcsolatukból, és nincs hova menniük. Hat hónapig maradhatnak, ez idő alatt az intézmény szakértői segí-tenek nekik az ügyintézésben, a gyerekek iskoláztatásában, jogi kérdésekben. Sőt ruhákat, tisztálkodó- és piperecikkeket is kapnak az ott lakók az Avon cég támogatásából, amely még az intézmény új bútorainak vásárlását is segítette.

A vezető szerint csodálatos azt látni, amikor az éveken keresztül elnyomásban élő, rettegő áldozat néhány nap vagy hét után elkezd megnyugodni, és szinte kivirágzik. „Volt olyan lakónk, aki amikor hozzánk került, nem kért semmit, és visszautasította a kozmetikumokat is. Majd ahogy kezdett felengedni, folyamatosan előjött belőle a nő, és maga kért egy kis testápolót meg szemceruzát. Ezek az apró dolgok visszaadják a nőiességüket, az önbizalmukat, hogy majd teljes életet élhessenek, ezért is fontosak.”

forrás: unsplash.com

Csak egy pofon

Kati sokáig tűrte a szidalmakat, megmagyarázta magának, hogy a párjának csak „ilyen a természete”, meg „nem is gondolja komolyan”. Szerették egymást, legalábbis akkor ezt gon- dolta. A férfi nem ivott, nem kocsmázott, nem volt káros szenvedélye. „Nem tudtam semmi rosszat mondani rá, kivéve, ahogy velem viselkedett” – magyarázza a lány. Nagyon általános felfogás, hogy az a férfi, aki nem iszik, már automatikusan jó társunk is, nem is vágyhatunk ennél többre. Kati évekig tűrte ezt a viselkedést, a fenyegetéseket, az ordibálást, a lelki terrort és a megaláztatásokat, de mindig bízott abban, hogy megváltozik a helyzet, bár maga sem érti utólag, hogy miért. „Az utolsó csepp, vagy ha úgy tetszik, ébresztő az volt, amikor az egyik szokásos ordítozás közben megütött. Csak egyszer, az arcomon, de iszonyatos harcot vívhatott magában, mert a tekintetén láttam, hogy többet is adna... Helyette leköpött, összetört pár tányért, kiabált még egy kicsit, majd elment a lakásból. Még sírni sem sírtam, csak összepakoltam pár cuccot, és elmentem a barátnőmhöz. Két napig tartott ez a sokkos állapot, csak akkor engedtem fel kicsit, és bőgtem el magam.” A barátnője hozta el a holmijait, hogy ne kelljen a férfival találkoznia, akit azóta sem látott, és szerencsére ő sem kereste. Szerencsés, olcsón megúszta, mondja. Most pszichológushoz jár, és jó úton halad, hogy visszakapja az önértékelését, hogy később szeretetteljes párkapcsolata lehessen. Bár, ahogy mondja, egyelőre esze ágában sincs pasizni. Azért a szerelemben még mindig hisz...

Bárki válhat családon belüli erőszak áldozatává, függetlenül a társadalmi helyzetétől. galériánkból megtudhatod, hogy kik azok a sztárok, akik maguk is átélték az abúzust.

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Joy Magazin, 2017/6

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!