Élet a méhnyakrák után: túlélők elmondják, hogyan küzdötték le a rettegett kórt

Idén január 20. és 26-a közé esik az európai méhnyakrák megelőzési hét, amely során a hazai Mályvavirág Alapítvány fokozottan, különféle programokkal hívja fel a figyelmet erre a betegségre, a tünetekre, a HPV védőoltásra és a szűrővizsgálatok fontosságára.

Az alábbiakban három olvasónk – akik maguk is megbirkóztak ezzel a betegséggel – osztják meg saját szavaikkal, hogy náluk hogyan derült fény a diagnózisra, és hogyan birkóztak meg vele.

„Az emberi szervezet csodálatos”

Kéméndy Bea

„2015 nyarának az elején viszonylag erős alhasi fájdalmak jelentkeztek nálam, melyek hátrasugároztak. A családorvos hólyaggyulladásra gyanakodott, ezért felírt egy gyógyszert, ami sajnos a második alkalommal sem segített, és akkor gondoltam úgy, hogy elmegyek egy nőgyógyászhoz, mert gyanítottam, hogy akkor ott valami nem stimmel. Éppen nyaraltam, amikor megkaptam a rákszűrés eredményét, illetve magát az eredményt nem, csak annyit, hogy valami gond volt a mintával, ezért szövettani mintavételt javasolt az orvos. Természetesen a nyaralás azonnal abbamaradt, hiszen így pihenni már nem tudtam. Tudni kell, hogy ezt megelőzően én két évig nem voltam rákszűrésen, mert Németországban dolgoztam, mellette a leukémiás anyósomat gondoztam, aki Magyarországon élt, és a gyakori utazgatás miatti stressz miatt nem volt időm rá. Maga az eredményem p5-ös lett, ami már a kialakult daganatot jelentette. Riadalom, ijedtség... ezek kavarogtak bennem, hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek. Korábban soha nem volt nőgyógyászati problémám, tehát ezért is ijedtem meg ennyire. Derült égből villámcsapásként ért a hír. Ráadásul az ezt közlő orvos nem volt valami korrekt, ami miatt rettentő fontosnak tartom, hogy az ilyen diagnózist közlő orvos korrekten, nem riogatva, nem ijesztgetve tegye meg, mert én ezt nem kaptam meg. Egyébként ez az orvos számomra idegen volt, nem az, aki levette a kenetet... Mintha páciensként teljesen magamra maradtam volna... Kértem az orvost, hogy mondjon valamit a méhnyakrákról mint betegségről, hiszen eléggé tanácstalan voltam, hogy mivel is állok szemben. De csak azt a választ kaptam: „Hölgyem, maga rákos. Nem érti?!” És annyit tett hozzá, nyár lévén biztos nehéz lesz találnom (!) orvost, de ő azt tanácsolja, hogy vetessem ki a méhem, és jelentkezzem egy hónapon belül. Végül baráti körön keresztül jutottam el egy másik – privát– orvoshoz, aki elvégezte a konizációt, azaz amikor kimetszenek egy „kúpot” a méhszájból, hogy megállapítsák a betegség méretét, előrehaladottságát. Bár a daganat a későbbi CT-vizsgálatok tanúsága szerint 4 és fél centiméter volt, ettől függetlenül 1a, 1B kategóriába sorolták a stádiumomat. Ez picit megnyugtató volt a számomra, hiszen tudtam, hogy a 2-es stádiumban már olyan betegek vannak, akiket nem lehet operálni... Ezt követően egy bizottság elé került a papírom, ami alapján eldöntötték, hogy mi legyen a kezelésem menete. Végül radikális, kiterjesztett Wertheim-műtétet javasoltak, ami gyakorlatilag a teljes méheltávolítást, a hüvely csonkolását jelentette. Szerencsére a petefészkeim megmaradtak, azokat nem érintette a betegség, a mai napig működnek és megmaradt a hormontermelés. A műtétet végző orvostól hallottam először a Mályvavirág Alapítványról, akikkel a műtét előtt nem mertem felvenni a kapcsolatot.

A Wertheim-műtét gyakori következménye, hogy megszűnik a vizelési inger, amit nem tudtam elképzelni, hogy milyen is. Be fogok pisilni? Ilyesmi járt az eszemben, de aztán rájöttem, hogy nem ez a helyzet. Azt kell mondjam, hogy az emberi szervezet csodálatos: a többi szerv átveszi azt a szerepet, ami továbbítja a „pisilni kell” érzetet, és elkezdjük érezni, amikor a hólyag kezd megtelni.

A kórházból kijőve vettem fel a kapcsolatot az Alapítvánnyal, Icó (Tóth Icó, a Mályvavirág Alapítvány vezetője – a szerk.) fantasztikus segítséget, információt nyújtott. Négy hónapos operáltként totyogtam el egy gyógyulássegítő programra, ahol rengeteg tanácsot és barátot szereztem, illetve lehetőségem adódott bejelentkezni a titkos Facebook-csoportba is, ahol szintén rengeteg sorstárs és orvos van, és tudunk egymástól segítséget kérni, tanulni, és egy fantasztikus társaság. Ez a csoport számomra óriási húzóerő volt: immár 4 éve vagyok túl a betegségen. Rengeteg dolgot kellett megtapasztalnom, és elindultam egy kicsit spirituális úton, illetve a csoport önkéntesévé is váltam, hiszen gyógyultként tudok segíteni azoknak, akik frissen kapták meg a diagnózist. Mindig azt vallom, hogy a testet az orvos, a lelket viszont nekünk magunknak kell meggyógyítanunk. Mindig meg kell keresnünk a lelki okokat, amik esetleg a betegséget okozták, hiszen a testünk és a lelkünk szimbiózisban van egymással, mind a kettőnek gyógyulnia kell.”

forrás: Kéméndy Beáta

Soha nem adta fel a küzdelmet Bea

„Korábban soha semmilyen panaszom sem volt”

Patona Viktória

„2012-ben szültem meg a kisfiamat, és előtte rendszeresen jártam szűrésre. A szülésnél viszont elég „érdekes” orvoshoz kerültem, akihez nem volt kedvem visszamenni. Nagyjából öt évig kerültem emiatt a nőgyógyászatot, de hozzáteszem, korábban soha semmilyen panaszom sem volt. Végül úgy gondoltam, hogy bár tünetmentes vagyok, mégis illő lenne elmennem egy rutinvizsgálatra. Egyből rákszűrésre jelentkeztem, ami rossz eredményt hozott: p3-assal jött vissza. Én arra gyanakodtam, hogy valami gyulladásom lehet, biztosan felfáztam vagy ilyesmi. De az összes többi vizsgálatom negatív lett, az orvos még meg is dicsért, hogy milyen szép a méhszájam és a nyálkahártyám. Két hónapig kellett szednem egy tablettát és a harmadikban volt a kontrollvizsgálat, ami viszont már p4-es lett, és ott már mindenfélét beleírtak a leletbe: HPV-, méhnyakrák-, laphámrák-gyanú... Ezt pedig az ambulánsan végezhető konizációval tudják kideríteni. Nekem az volt a szerencsém, hogy a doktor úr már mindig konkrétumokkal hívott fel, hogy ekkor és ekkor ezt meg ezt csináljuk, én pedig mondtam, hogy rendben. A kanonizációkor kerített hatalmába a rettenetes halálfélelem, magamat hibáztattam, amiért sokáig nem mentem szűrésre, nem tudtam, mi fog történni velem. A vizsgálat után csupán egy héttel már hívtak, hogy baj van: a makroszkópos vizsgálat igazolta a rosszindulatú méhnyakrákot. Az orvosom már úgy telefonált, hogy mondta, mikor kell mennem az MR-vizsgálatra, mikor CR-re, és azt is megkérdezte, hogy akarok-e még gyermeket. Én akkor voltam 42 éves, és azt válaszoltam neki, hogy igazából még szerettem volna. Mire határozottan azt mondta: „Nézze, Viktória, itt most az a kérdés, hogy akar vagy nem akar, ez nem egy játékos dolog. Nem akarom sürgetni, de itt az időről van szó.” Mire azt válaszoltam, hogy egy gyermekem már van, úgysem fog több összejönni, essünk túl rajta, ami nem kell, azt vegyük ki.

A radikális Wertheim-műtétet augusztusra írták ki, de csak szeptemberben végezték el, mivel pont az eredeti műtét napján jött meg. Akkor hihetetlenül megijedtem, hogy a tologatás miatt majd baj lesz. Próbálkoztam magánúton máshol, egy hamarabbi időpontért, de végül még másfél millió forintért sem akadt, ami döbbenetes volt. Akkor azt mondtam nem hívő emberként is, hogy a Jóisten is úgy akarja, hogy nekem most szeptemberben kell mennem. Szerencsére a legjobban sikerült minden. Az orvos pozitív energiája a műtét után nagyon sokat segített, szinte szárnyaltam én is. A petefészkeimet meghagyták a hormontermelés miatt, viszont sajnos az utókezelés, a sugár tönkretette. Az onkológus két belső sugarat, és huszonöt külsőt javasolt. Amikor ezt meghallottam, elsírtam magam Az orvos azt mondta viszont, hogy vagy megkapom az összeset vagy egyet sem, mert nem igazolható az, hogy a sugárnak köszönhetően van 80% felett a gyógyulási arány vagy anélkül is gyógyult lennék, de azoknak a nőknek, akik megkapták ezt az úgymond alap sugárkezelést, azoknak 80%-nak fölött a gyógyulási aránya. Én erre persze belegyeztem a dologba. Szerencsére kemoterápiára nem került sor, mert méhen belül volt a daganatom, nem érte el a hámrész szélét, nem volt érkapcsolata sem, sem hámáttét. A sugár mellett hetente jelentkezett az orvos, utána háromhavonta kellett mennem. Jelenleg két éves vagyok, és fél évente kell kontrollra járnom, és semmilyen tünetem nincs.

Amikor megkaptam a diagnózist, teljesen kikészültem, de a konizációs műtét után már nem. A szerencsétlenség az volt mindebben, hogy az én műtétemet szeptember 20-ára írták ki, a kisfiamról pedig szeptember 8-án derült ki, hogy 1-es típusú cukorbeteg. Aznap este mentem be vele az ügyeletre 25-ös cukorral, ahol közölték, hogy befektetik a kórházba három hétre. Ott összeomlottam, zokogtam, hogy én nem tudok ott lenni, mert nekem mennem kell egy műtétre, szóval teljes pánikhangulatban voltam, hogy hogyan tudjuk ezt kivitelezni. Végül szeptember 18-ig bent voltam a kisfiammal a kórházba, cseréltünk a férjemmel, hazamentem, rendbe tettem magam, majd másnap a elköszöntem a kisfiamtól és én is befeküdtem a kórházba. Végül a kisfiam két nappal hamarabb került haza, mint engem kiengedtek volna. Nagyon kemény időszak volt. Szerencsére túl vagyunk rajta.”

forrás: Patona Viktória

Vikinek a családja rengeteget segített a betegség leküzdésében

„Bízom a legjobbakban”

Keller Anita

„Tizenhét éves koromban derült ki egy rutin rákszűrés alkalmával, hogy van HPV-vírusom. És ennek tudatában felkerestem egy magán nőgyógyászt, félévente jártam vizsgálatra és rákszűrésre, mivel tudtam, hogy magas a rizikófaktorom. Korábban nem igazán tudtam erről, az orvos magyarázta el, hogy mi ez, de hozzátette, hogy nem kell aggódnom. Mikor az orvos azt mondta, hogy elég évente járnom szűrésre, én akkor is félévente mentem. Így ment ez egészen 2018 decemberi rákszűrésig. Rákövetkező januárban hívott fel az orvosom azzal, hogy gondolkozik a konizáción, de amíg nem muszáj, addig nem nyúlna hozzá, viszont itt van és vigyáz rám. Annyit mondott, hogy három hónap múlva ismételjük meg a rákszűrést. De én már akkor éreztem, hogy vannak tüneteim. Fájdalmam nem volt, hanem egy fura, vízszerű hüvelyi folyásom.Többször hívtam az orvosomat, hogy megyek előbb szűrésre, de mindig az volt a válasza, hogy nem kell. Márciusban két hétig volt meg a menstruációm, addigra már bejelentkeztem a vizsgálatra. Emlékszem, hogy feküdtem a székben, és le akarta venni a mintát, mire mondta, hogy ott van egy mióma, ami egy jóindulatú izomdaganat. Ezt követő héten le is vette, viszont mondta, hogy meg kell várni a szövettant, én pedig kértem időpontot a rákszűrésre. Erre emlékszem, jókedvűen mentem, mire közölte, hogy nincsenek jó hírei: mégsem jóindulatú daganat volt. Akkor teljesen megsemmisültem, mintha nem is velem történt volna.

Mondta, hogy meg fognak műteni, mindent ki fognak venni... Kérdeztem, hogy akkor nem lehet több gyerekem? A válasz: nem. Nekem már van egy hatéves kisfiam, de 2017 novemberében ismertem meg a mostani párom. Előtte nem szerettem volna több gyermeket, de miután őt megismertem, szerettem volna... csak az járt a fejemben, hogy életem nagy szerelmével nem lehet közösen majd babánk...

Átkerültem egy másik orvoshoz, aki műtött. Ő azt mondta, hogy két lehetőség van: vagy kipakol mindent, vagy műtét közben gyors szövettanra küldi a dolgokat, és meglátja, mit tud megmenteni. Ezt elég nehéz volt lelkileg feldolgozni, de erősnek kellett maradnom, nem akartam arra gondolni, hogy a fiam esetleg anya nélkül nőjön fel. ... Végül május 14-én volt a műtét. Az volt altatás előtt az utolsó szavam az orvoshoz, miközben a műtőben feküdtem, hogy mentsen meg mindent, amit tud, mire azt válaszolta, hogy azon lesz. Utána az altatóorvos azzal keltett, hogy sikerült megmenteni a méhét... Csak a méhnyakat és a kismedencei nyirokcsomókat vette ki a sebész, utóbbiban nem volt szerencsére áttét. A párom a műtét után azt mondta: te a rosszból is a „legjobbat” kaptad, mert megmaradt a méhed... Később szerencsére utókezelésre sem volt szükségem, „csupán” az első két évben gyakrabban kell járnom szűrésre.

Utólag egy sorstársamtól tudtam meg, hogy elég kicsi az esélye annak, hogy spontán teherbe essek, neki két év után sikerült. De én – ebből a szempontból– bízom a legjobbakban.”

forrás: Keller Anita

Anita igazi harcos jellem, aki sosem adta fel – a kisfia miatt sem

Köszönjük a közreműködést a Mályvavirág Alapítványnak, és elnöküknek, Tóth Icónak!

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!