„Ha ránézek, eszembe jut, hogy átvertek” - szaporított kutyák történetei 1. rész

11 éve… 11 éve hoztam meg életem legrosszabb, de egyben legjobb döntését. Ma már, ha visszarepülhetnék az időben és nem ismerném őt, nem tenném. 13 éves kutyámat el kellett altatni, hosszú hónapokig iszonyatosan fájt a hiánya, tulajdonképpen a mai napig tart ez a maró fájdalom, de megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Az űrt hosszú hónapokig nem tudtam, és nem is akartam betölteni, végül a másik kutyánk magánya miatt döntöttünk úgy, hogy veszünk egy kiskutyát. Hosszas keresgélés után tudtam, hogy border colliet szeretnék, nem, AKAROK.

Türelmetlen vagyok. Nagyon. Így a tipikus, most kell és azonnal művelettel kezdtem el keresgélni az interneten. Még egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hiszen nem szeretem a „tömegcikkeket”, és bizony border colliet árultak lépten-nyomon, de akkor megláttam őt. És tudtam, ezt a kölyköt meg kell szereznem. Nem volt sok kritérium, tulajdonképpen csak egy dolog volt, amihez ragaszkodtam. A színe. A fekete-fehér olyan snassz volt, olyan gyakori, kellett, hogy valami mégis legyen, ami más benne, ami kicsit "egyedivé” teszi. Barna. Ezt tudtam, barna kölyköt szeretnék. És ott volt, egy kupacnyi barna, alig 6 hetes kölyök. Egész közel, mindössze 60 kilométerre tőlünk. Nagyon gyorsan született meg a döntés. Szerdán lebeszéltük a "tenyésztővel” és szombaton már ott is voltunk, az addigra épp a 7. hétbe lépő kölyökért. A szülőket nem tudtuk megnézni, mert épp a nyájat őrizték kint a határban, de két kennelben két gyönyörű blue merle bordert láttam, mint megtudtam, az én kiskutyám alomtestvérei. Hát naná, hogy választottam, az alomtestvérek gyönyörűek, kell ennél több? Nem. Nem kellett. Hazafelé az autóban nevet próbáltunk adni neki. Daisy, ma már csak Dezi. Számomra valóban ő volt a legszebb.

Az első hidegzuhany akkor ért, mikor egy border collies csoportba regisztrálva 5 perc után megtudtam, hogy nem border collie. Hihetetlen, de megfordult a fejemben, hogy visszaviszem. De addigra már szerettem, nem tudtam volna tőle megválni, így azt próbáltam kideríteni, hogy miféle lehet. A "tenyésztő” még ekkor is csak hitegetett, váltig állította, hogy border, hiszen láttam az alomtestvéreket, ne higgyek másnak. Próbáltam hinni, de nagyon gyorsan számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem azt vettem, amit szerettem volna. 3 hónaposan már egyértelmű volt, hogy nem border, legalábbis nem egészen, de nyomokban elképzelhető, hogy tartalmaz border colliet. 5 hónaposan kezdődtek nála a csípőproblémák. Szerencsére nincs az életére kihatással, de egy hosszas fekvés után kicsit nehézkesen áll fel. 2 éves volt, mikor az első epilepsziás rohama volt. Ritka ugyan, de rendszeres. Egy kiváló kutyakiképző szerint „nem tud normálisan kommunikálni” más kutyákkal, idegileg rettenetesen instabil, domináns. A látása sem az igazi, mondjuk ezt csak én gondolom így, de miután mindennek nekimegy, azt hiszem van valóságalapja.

Dezi egy hihetetlenül szeretetre méltó és gyönyörű kutya. Májusban lesz 11 éves. 11 éve él bennem a keserűség, hogy hagytam magam átverni. 11 éve szeretek valakit, akire, ha ránézek, eszembe jut, hogy átvertek.

Dezi az a típusú kutya, akit, ha megismer valaki, azonnal a szívébe zárja, mert borzasztóan kedves, szeretetéhes, bújós, és rendkívül szófogadó. Szófogadó, pedig az ő képzése a semmiben merült ki. Ha azt mondtam ül, Dezi behúzott farokkal menekült el. Szófogadó, mert szeret, feltétel nélkül. Én pedig remélem, hogy még hosszú évekig lesz mellettem. Ez Dezi története, aki border collienak született, és mégsem.