Egy könyv, amit el kell olvasnod: evészavarokról, csalódásokról és a középiskolások valódi életéről mesél könyvében a 19 éves írónő

A napokban jelent meg a 19 éves Bencze Blanka első regénye, a Pulcsiban alszom. A címet olvasva először talán te is azt gondolod, egy vidám, játékos történetről van szó, azonban Blanka magával ragadó, szórakoztató stílusában olyan komoly témákat érint, mint például az anorexia. Ő maga is még középiskolás, ezért nagyon jól látja a korosztály problémáit, megérti őket, és beszéli a nyelvüket; átélte az evészavar megpróbáltatásait, és a felnőtté válás nyűgeinek kellős közepén jár. Tudja, mennyire nagy jelentőséget kapnak manapság a külsőségek és mennyire nehéz a generációjának megküzdeni azzal az "áltökéletességgel", amit nap mint nap látnak a közösségi médiumokon.

Ez inspirálta regényének történetét is. A könyv főszereplője Málna, aki egy szerelmi csalódás után úgy akar bosszút állni, hogy éheztetni kezdi magát. Egyre jobban belecsúszik az anorexiába, már semmi más nem érdekli, csak az, hogy mit mutat a mérleg. Elszigetelődik a barátaitól, otthon sem talál megértésre, teljesen magányossá válik, aztán egy mélypont után mégis úgy tűnik, hogy jó irányba indulnak a dolgok.

A regény üzenete pedig máris rengeteg emberhez eljutott; a The Palace zenekar írt egy dalt, amelynek címe hasonló, és Blanka szereplésével még klip is készült hozzá.

Nézd meg te is a videót!

Most pedig lehetőséged nyílik arra, hogy beleolvass egy kicsit Blanka könyvébe, és közelebbről megismerkedj a főszereplő Málnával, valamint a problémával, amivel szemben találta magát.

„Arra kelek, hogy kivert a víz. Ránézek a telefonomra, éjjeli három óra van. Remegő kézzel rakom vissza, közben próbálom a légzésemet lassítani. A pulcsimat ráhúzom a kézfejemre, hogy azt is melegen tudja tartani. Csontig hatoló hideget érzek egész nap, egyszerűen fáj minden egyes porcikám. Főleg amikor bebújok a hideg ágyba, olyankor úgy érzem, ezernyi kés hasít belém. Igen, szóval ezért rendszeresítettem a pulóverben alvást. Már megint rémálmom volt − mondom magamban. Nem amolyan véres gyilkolászós rémálom, nem, annál sokkal rosszabb. Azt álmodtam, hogy nagyon bezabáltam…

Na igen... Anorexia. A félelmetes „A” betűs szó. Hogy honnan tudom, hogy nekem anorexiám van? Ez egészen egyszerű, ha neked az van, akkor tudod. Minden evészavarban szenvedő életében eljön az a pont, amikor rájön, hogy tényleg van valami gond. Nekem több ilyen is volt, például amikor hisztériás síró- görcsöt kaptam, mert valamiben ötvennel több kalória volt, mint amennyit hittem, és ezzel a mennyiséggel léptem át a napi keretemet. Vagy amikor elkezdtem hashajtókat szedni a gyorsabb fogyás érdekében, és, mondhatni, túladagoltam kicsit. Minden kihagyott falat és minden elégetett kalória után egyre erősebb önkontrollt érzek. Néha elgondolkozom, hogy mások valójában tudnak-e valamit az evészavarokról. Azt gondolják, hogy egyszerűen mi nem érzünk éhséget, és fogalmunk sincs arról, amit teszünk, pedig épp ez a lényeg, mi vagyunk a leginkább tisztában a betegség minden mellékhatásával és következményével. Mély gondolataimból a telefonom csengőhangja zökkent ki. Mire odaérek, már vagy háromszor lement az iPhone tipikus „opening” csengőhangja. Ránézek a képernyőre, és meglátom rajta, hogy RNK. Ez annyit takar, hogy Rohadt Nagy Kurva, ez Lili új neve a kapcsolatok között. Ez nem lepett meg, hiszen vannak olyan napok, amikor Lili negyvenszer hív. Mondjuk, megértem, nekem se lenne túl jó a lelkiismeretem, ha én lennék a legjobb ba- rátnőm (egyébként odáig jól működő) kapcsolatának a gyilkosa. Hogy miért nem tiltottam le a hívásait? Nem tudom, talán mert látni akartam, hányszor hív, mert ez bizonyítja nekem, hogy ő is szenved. Egyébként abszolút változó a helyzet, néha hetekig nem is keres, aztán rájön valami, és egyfolytában zaklat. Ennyi hónap elteltével már rájöhetne, hogy nincs miről beszélnünk egymás- sal. Automatikusan lenémítom a mobilomat, és hisztérikusan az ágyamhoz vágom. Szegény telefonok, mindig ők szívnak, ha valami marha hív minket. Ezen filózva hagyom el a szobámat, és a konyhába érve újra folytatni kezdem a reggelim utáni kutakodást. Végül két zellerszárat aprítok össze egészen pici darabokra (ebben körülbelül 10-10 kalória lehet darabonként), és ezzel indulok meg a gépem felé, hogy felnézzek a kedvenc fórumomra, a My Pro Anára. Görgetek lefelé, de tegnap este óta nem sok új bejegyzés érkezett. Egyébként én is nagy előszeretettel olvasok hasonló, mentális problémával küszködő társaimról, mert ha nem említettem volna, ez egy étkezési zavarokat támogató portál. A szemem cikázik az új posztok között, és ilyen címeket látok: Ét- vágycsökkentő ételek, Posztolj képet az ételeidről!, Írd meg a BMI-det! Nem vagyok túl aktív ezen az oldalon, leginkább csak csendben szívom magamba az érdekességeket. Sokat tanulhat az ember az MPA-n, annyira sokat, hogy egy idő után függőséget okoz, és azon kapod magadat, hogy egész nap az oldalt frissíted annak reményében, hátha valaki posztolt valami újat. Ezen a honlapon ismerkedni is lehet, mondjuk, én nem vagyok az az idegenekkel beszélgetős típus.

Jaj, a gyomrom még mindig korog − eszmélek rá. Iszom egy zöldteát, a meleg italok mindig segítenek az éhségemen. Lecsukom a gépemet, és megindulok a konyha felé. A hirtelen felállástól két lépés után annyira megszédülök, hogy nekizuhanok az előszobában lévő szekrénynek, épphogy meg tudok kapasz- kodni. Hát igen, meg sem lepődöm, ez nálam megszokott. Ezzel együtt kell élni. Mit kényeskedsz? A szépségért meg kell szenvedni – mondja a szigorú női hang a fejemben. Blablabla, hasonló közhelyeket is tudnék mondani – feleselek vele, de aztán bekus- solok, mert úgyis ő az erősebb. Számomra a szépség egyenlő a vékonysággal. Nem számít, milyen a stílusod, hogyan néz ki az arcod, egy a lényeg: minél alacsonyabb legyen a BMI-d. Jelen- leg az életem csak számokról szól, szerintem az élet matematika. Sajnos egyikben sem vagyok jó, nagyon sokszor érzem úgy, hogy haszontalan vagyok. Én nem sportolok, nem vagyok a suli leg- jobb tanulója, nem tudok énekelni, hangszeren sem játszom, és ötletem sincs, mi lesz velem a jövőben. Ha megkérdezné valaki, mi szeretnék lenni, ha felnövök, azonnal rávágnám rezzenéstelen arccal, hogy vékony.

Persze Lili... Ő mindenben jó, gyönyörű, izmos, hiszen meg- szállottan sportol. Népszerű, gátlástalan, és mindenki rajong érte. Szőkére festett haj, barna szemek, nem túl magas, de nagyon vékony. Tipikusan olyan alkat, aki soha nem tudna elhízni. Én persze magas vagyok, de hosszú lábakat azt már nem kap- hattam. Miközben várom, hogy elkészüljön a teám, elgondolkodom a kényszeres hülyeségeimen. Mindig ugyanakkor eszem, ugyanabból a tányérból, ugyanazzal a gyermek evőeszközzel, és mindig ugyanakkora miniatűr falatokra vágom fel az ételt.

Vannak „nyugi” és „para” kajáim − ezeket én neveztem el így. A nyugi nálam annyit takar, hogy nyugodtan megehetek ezekből az ételekből kis vagy akár kicsit nagyobb adagot is. Idetartozik kb. az összes alacsony kalóriatartalmú zöldség és gyümölcs, ka- lóriamentes italok, és valamiért a rizs is, viszont a para kajákat egyszerűen nem bírom lenyelni. Vagy ha muszáj ennem belőlük, utána biztos, hogy hisztériás rohamot kapok. Félek enni, félek a zöldteán, feketekávén, zéró kólán és vízen kívül mást inni, félek nem edzeni, és félek felnőni. Ugyanaz a boldog, vékony kislány szeretnék lenni, mint aki voltam évekkel ezelőtt. Annyit ehettem, amennyit akartam, nem voltak még olyan komoly problémáim, mint most. Nem gondoltam túl semmit, csak cselekedtem. Hát igen... azok voltak a szép idők. A serdülőkor szar, és felnőni szívás.

Szürcsölök egy nagyot a teámból, és visszafekszem az ágyamba. Az ágyneműmbe burkolózva, kapucnimat a fejemre húzva órákig bámulom a plafont. Néha úgy érzem, életem végéig tudnék ebben a helyzetben feküdni. Itt biztonságban vagyok, nem jöhet be senki (ugyanis az ajtót mindig kulcsra zárom). Itt nem érhet semmilyen csalódás, hirtelen ki is ráz a hideg, mert beugranak azok a képek, amit akkor láttam. Jönnek, nem hagynak békén, mindig uralni akarják a gondolataimat. Lili abban a bizonyos Victoria Secret melltartóban, Belián a fotelben ül Liliék lakásában. Aztán kiabálás − én rohanok, otthagyom őket, el onnan, minél messzebbre. Lili marasztalja Beliánt, nem hallom, mit mond, Belián utánam rohan, de nem akarom, hogy utolérjen, nem, soha többet. Pont megáll a busz, én felszállok, bőgök, Belián hiába fut, az ajtók bezáródnak. Örökre... Hogy tehették ezt velem? Megrázom a fejem, erősen, hátha úgy ki tudom zárni ezeket a képeket. Mikor fogom elfelejteni? Soha... Az egyetlen, ami erőt ad, az a fogyás. Tökéletes leszek, vagyis minél vékonyabb.”

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!