Megszenvedtem érte, de konyhatündér lettem: elárulom, hogyan csináltam

Az rendben van, hogy ma már olyan világban élünk, amikor egy férfi épp annyira tudhat és szerethet főzni, mint egy nő, és persze egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy egy mai csaj tudjon ötfogásos vacsorát rittyenteni, de szerintem elég ciki, ha egy harmincas lány az alapvető dolgokat nem tudja elkészíteni.

Persze erről mindenkinek megvan a véleménye, én mégis kellemetlenül érezném magam, ha csak a rendeléshez lenne tehetségem. Huszonévesen azonban nem ezt gondoltam, pedig nálunk a családban a nők kiválóan főznek, de tényleg! Viszont sosem voltam az a kislány, akit lekötöttek a konyhai műveletek: persze ha kellett, pucoltam krumplit vagy magoztam meggyet, de az édesanyám is mindig azt hangoztatta, hogy csak zavarok a konyhában, így sosem konyítottam semmihez.

Huszonhat évek koromban ismertem meg a férjemet, vele költöztem össze először, és úgy éreztem, meg kell mutatom, mit (nem) tudok a konyhában. Persze eszébe sem volt bármit is megkövetelni tőlem, de nem hiszem, hogy sejtette, van ember a világon, aki nem tud rántottát csinálni. Én sem tudtam ezt magamról, hiszen úgy gondoltam, ez mindenkinek megy, ám az első alkalommal annyira beégtem, hogy azt el sem lehet mondani. Ez után jött az irdatlanul sós zöldséglevesem, a feketére égetett szójapörkölt - igen, épp vega voltam - és a gyilkos keménységű karácsonyi puszedli.

A sok kudarc persze nem hozta meg a kedvem a konyhához, ráadásul a férjem imád enni, és mivel jó ideig élt egyedül, a főzésben is igazi mester, így ha valami normálisat akartunk enni, nem étteremben, akkor ő szívesen elkészített bármit. Az igazság az, hogy ez a mai napig így van: ha vendégek jönnek, ő bográcsozik, ő készíti a bonyolultabb ételeket, én viszont a hétköznapokban a gyors, könnyű kajákért és a gyerek étkezéséért "felelek".

Akaraterő

Ha tudsz főzni, biztosan fogalmad sincs, miért dobálózom ilyen szavakkal, de ha hozzám hasonlóan béna vagy, vagy voltál a konyhában, biztosan tudod, hogy egy rosszul sikerült fogás után sokszor feladja az ember. Nekem is volt ilyen, de tényleg csak ritkán: ha valamit igazán elszúrtam, azt addig próbáltam újra csinálni, amíg nem j9tt össze a dolog. Ha pedig valami csak közepesen jól sikerült, akkor kutattam új recept után, tanácsot kértem és gyakoroltam. Senki sem születik Jamie Olivernek!

Az alapokat tanulni kell

Igyekszem mindig alapkészletet is tartani a hűtőben

Imádok ételt várásolni, és a piacokra esküszöm, de megtanultam, hogy hiába van otthon mindig friss bazsalikom és koktélparadicsom, bizony vannak olyan alapélelmiszerek, amik nélkül nem nagyon tudok sütni-főzni. Ha pedig meg van pakolva a hűtő, és van pár szelet hús, egy kis darált hús a fagyasztóban, akkor máris nagyobb kedvvel állok neki a főzésnek, mert tudom, hogy nem kell még órákat a vásárlással töltenem.

Nem vállalok be lehetetlen dolgokat

Pontosan ismerem a saját határaimat, és tudom, hogy kipróbálok szívesen új dolgokat, de ha nagy rajtam a nyomás, vagy épp túl sok mindent kell elkészíteni, akkor egy idő után hibát hibára halmozok. Így nem vállalok el olyan dolgokat, amiket nem jókedvvel csinálok, és ha úszik a lakás, és a gyereknek is rossz napja van, akkor igenis pizzát rendelek estére, és nem állok neki még sütni-főzni a rumlis konyhában.

Kell a jó időzítés

A főzés engem igenis kikapcsol: általában, ha elfáradok a munkában, vagy végre elalszik a gyerek, nem leülök tévézni, hanem összedobok egy egészséges sütit, mert jobban szeretem, ha a család ezeket eszi a bolti vackok helyett. Viszont ha épp rossz napom van, akkor csak kötelező rossznak élem meg a főzést, és ilyenkor tudom, nincs benne köszönet. Szóval ezekre a napokra időzítem az elronthattalan ételeimet, a bolognait és a cézár salátát, és a kreatívkodást meghagyom akkorra, amikor van is hozzá kedvem.

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!