Valóban létezik a feltétlen szeretet? Nem is gondolnád, milyen káros lehet

Ha valóban szeretsz valakit, akkor olyannak fogadod el, amilyen – tartja a mondás, és nagyjából bármilyen szerelmes regény, film vagy dal. Olyan mélyen gyökerezik ez az alapigazság a kultúránkban, hogy szinte bele sem gondolunk, hogy valóban így van-e. Tényleg nincs feltétele a szeretetnek? Tényleg ez a legmagasabb formája, ettől lesz „valódi”? Tedd a szívedre a kezed, és úgy válaszolj: tényleg mindegy számodra, hogy hogyan viselkedik a másik, akkor is elfogadod? Ha igen a válaszod, akkor vagy te vagy Teréz anya, vagy pedig hazudsz (bocsi).

Adj bele anyait-apait

Meglepő módon a szeretet feltétel nélküliségének koncepciója nem nyúlik olyan régi múltra vissza, mint gondolhatnád elsőre. Még csak nem is bibliai eredetű a dolog, semmi köze sincs a vallásos felebaráti szeretethez. Az egész 1934-ben pattant ki Erich Fromm pszichológus fejéből, aki aztán bő húsz évvel később egy könyvet is szentelt a témának A szeretet művészete (The Art of Love, 1956) címmel. Szerinte többféle szeretet létezik. Az elsődleges az anyáé, aki feltételek nélkül szereti a gyerekét. Ezzel szemben a másik fajta az apai, amit ki kell érdemelni valahogy. Fromm szerint az apák azok, akik olyan elvárásokat támasztanak az utódokkal szemben, amiknek meg kell felelniük azoknak, ha szeretetre vágynak. Azért szerencsére az azóta eltelt idő sokszor bebizonyította, hogy ez nem teljesen így van, bármennyire is az apa férfi, az anya nő: mindkét nem képes ugyanúgy szeretni és törődni a gyerekével, és (sajnos) ugyanúgy el is hanyagolhatja… De a lényeg: Fromm szerint a feltétel nélküli szeretet egyedül a gyerekeknek jár (most az lényegtelen, hogy melyik szülőtől). Ezért érdemes megkérdőjelezni, hogy ugyanezt akarod-e a szerelmi életedre is vonatkoztatni vagy sem.

„Úgy szeretlek, ahogy vagy”

Mindenki emlékszik erre a mondatra, amit Mark Darcy mondott Bridget Jones-nak, és amivel azonnal levette a hősnőt mind a két bal lábáról. Nem csoda: hiszen mindannyian vágyunk arra, hogy úgy fogadjanak el mások, amilyenek vagyunk. Hogy majd jön egy saját Darcynk, aki minden hibánk és gyagyaságunk ellenére (vagy pont azért) szeret bennünket. De ez tényleg így működik? Fordított esetben is így lenne? Hiszen egy gyerek még túl kicsi és éretlen ahhoz, hogy felmérje a viselkedésének következményeit, nincsen a személyisége sem kifejlődve, egyértelmű tehát, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen, és segítjük abban, hogy ki tudjon teljesedni. De mi a helyzet egy felnőtt esetében? Egyáltalán nem biztos, hogy az a legjobb szeretet (vagy szerelem), amikor fékek és ellensúlyok nélkül elfogadjuk a másikat. Igenis kellenek határok, amiket ki kell jelölnie mindkét félnek ahhoz, hogy ne váljon egyoldalúvá a kapcsolat. Mert azt már nem szerelemnek és párkapcsolatnak nevezzük, hanem kihasználásnak.

forrás: Netflix / Bridget Jones naplója

Egy egészséges, jól működő, felnőtt(!) párkapcsolat a kölcsönösségen alapul. Pont. Éppen ezért az „úgy fogadlak el, ahogy vagy”, azaz a feltétel nélküli szeretetnek nincsen keresnivalója egy szerelemben. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert óhatatlanul is egyenlőtlenségeket szül. Ha valamelyik fél bármit megtehet, akkor azt a másiknak el kell fogadnia, különben az érdekek és személyiségek ütközése miatt hamar szakítás lesz a vége. Ha mindkét fél azt csinál, amit akar, és sosem veszi figyelembe a partnerét, akkor állandósulnak a veszekedések, így valamelyik fél előbb vagy utóbb, de engedni fog. Ebben az esetben viszont már nem beszélhetünk kölcsönösségről, sokkal inkább alá-fölé rendeltségről, függő viszonyról. Valamelyik fél az úr, a másik pedig elfogadja, vagy jobban mondva: eltűri. Dr. Roberta Shaler pszichológus és párkapcsolati szakértő ezt írja a Kaizen-módszer pároknak című könyvében:

forrás: Photo by Khamkéo Vilaysing on Unsplash

Okos enged, szamár szenved?

Mondok egy nagyon „durván” hangzó dolgot: szeretheted akkor is a másikat, ha a hibáit vagy éppen a viselkedését nem fogadod el csont nélkül. Szeretheted akkor is, ha nem hajtja le a vécédeszkát, ha (számodra) unalmas hobbija van, vagy mondjuk pár pohár bor után idegesítő favicceket mesél. Mindezek olyan „hibák”, amik csakis a tűrőképességeden múlnak, hogy meddig vagy hajlandó elfogadni, hiszen nem akkora hatalmas problémákról van szó. De ha folyamatosan csak a másikat helyezed előtérbe, bármit és bárhogy csinál, elfogadod, azt a legtöbbször csak úgy teheted meg, hogy háttérbe szorítod magad és a saját szükségleteidet. Ha valaki elvárja, hogy a másik mindent fogadjon el, amit tesz, azzal védekezve, hogy „hát ilyen vagyok, nem tehetek róla”, az az önzés csúcsa. Semmilyen kapcsolatban, de főleg nem egy párkapcsolatban sem megengedhető mindez. Dr. Shaler szerint „mert ez vagy folytatódó mazochizmust vagy végtelen önfeláldozást igényelne.”

Fejlődés nélkül

Naiv gondolat, hogy akkor akkor lesz tökéletes egy kapcsolat, hogyha feltételek nélkül szeretjük a másikat (vagy ő minket). A konfliktuskerülők álma lenne, hogy soha, semmiért ne kelljen a felelősséget vállalniuk, bármit is tesznek. Megcsalt? Megbántott? Bunkón viselkedett? Vonj vállat, hiszen szereted. Elég őrültségnek hangzik így, nem? A büntetés olyan, mint a fájdalom. Jelez, és segít: eddig és nem tovább! Különben evés közben simán lerághatnánk a nyelvünket is, hisz úgysem érezzük… Nagyjából ez a helyzet a szerelemben is. Ha a másik olyasmit tesz, ami neked fájdalmat okoz vagy nem fér bele a párkapcsolatról alkotott elképzeléseidbe, szólsz, „büntetsz”. Ezzel kijelölöd a határaidat, és a másik is megtanulja, hogy meddig mehet el, mit tehet, mit nem, és mindez persze fordítva is igaz )kölcsönösség, emlékszünk?). Ha valaki nem kap negatív visszajelzést a tetteiről, csak folyamatos buksisimit, hogy „jó vagy te így is, így is szeretlek”, akkor abból nem tanul. Ezáltal pedig elveszik annak esélye is, hogy növekedjen, felnőjön. Hiszen a negatív visszacsatolásokból lehet a legtöbbet tanulni. Esélyt teremt arra, hogy elgondolkozz(on) azon, mit nem csinál jól, hogyan lehetne változtatni saját magán, ami végső soron nem csak a kapcsolatot teszi jobbá, hanem a személyiségét is.

A tökéletes egyensúly

Mindenki azt szeretné, hogy fogadják el olyannak, amilyen. De ez nem elvárható minden esetben. Van, aki mondjuk bankot rabolni szeret, de ez mégsem elfogadható, ugye? A francia forradalom egyik pozitív hozadéka volt a liberális eszme elterjesztése, miszerint az egyik ember csak annyira szabad, amennyire a másik. Mit jelent ez a párkapcsolatban? Csak addig engedhetem el magam, ameddig az jó a másiknak, ha neki fájdalmat okozok, akkor az már nem szerelem, hanem bántalmazás. Viszont nyilván léteznek különböző szintek, és az azoknak megfelelő reakciók is. Legfontosabb alapelv, hogy a büntetés mindig legyen arányban a bűnnel. Tehát mérlegelned kell, hogy a pasid melyik (számodra) idegesítő viselkedése vagy tulajdonsága az, amin 1. szeretnéd, hogy változtasson, 2. tud is változtatni. Ha túl hosszú a lista, és túl sok olyasmi szerepel rajta, amin nem lehet változtatni, akkor érdemes viszont elgondolkoznod azon: hogy tényleg ŐT szereted vagy csak nem szeretnél egyedül lenni, és ezért akarsz egy kapcsolatot. Hiszen ha csak úgy lennél boldog, hogy a másik teljesen megváltozik miattad, akkor lehet, hogy te vagy az, akiben a hiba van.

Persze olyan is előfordul, hogy a szerelmet összetévesztjük egy másik érzelemmel... Ha kíváncsi lettél, hogy pontosan miről is van szó, akkor katt a galériára!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!