Tudományos oka van, hogy nem tudunk sokáig szerelem nélkül élni

Stephanie és John Cacioppo két neurológus, akik a szerelemre és a magányra specializálódtak. Amikor összeházasodtak, az elméletet a gyakorlatba ültették át, de John néhány évvel később meghalt, a felesége pedig tovább kutatta a szerelmet.

A tükörneuronok és a szerelem

A történet középpontjában Stephanie Cacioppo, a Chicagói Egyetem idegkutatója áll, aki a szerelem agyra gyakorolt hatásával foglalkozik hosszú évek óta. A kutató szerint az agyunkban lévő tükörneuronoknak köszönhető az, hogy képesek vagyunk szerelembe esni.

A tükörneuronokat már régóta vizsgálják a kutatók, így mára egyértelművé vált, hogy ezek nélkül a neuronok nélkül az intuitív megértés nem jöhetne létre: nélkülük nem lennénk képesek kifejezni az empátiát, nem tudnánk szimpátiát kelteni, valamint érezni sem, azt sem tudnánk átérezni, mi zajlik egy másik emberben. De a tükörneuronoknak nagy szerepe van a nyelvtanulás és a beszédértés folyamatában is, sőt, akkor is, amikor például az utcán közlekedünk: látjuk, hogy ki, hogyan, merre tart, érzékeljük a szándékot, és ennek megfelelően mozdulunk mi is, például kikerüljük az illetőt.

Több kutatás, köztük Cacioppoé is igazolta, hogy a tükörneuronok akkor is aktiválódnak, amikor valakiről, valamiről beszélünk, sőt, akkor is, ha gondolunk rá. Tehát amikor elképzeljük, hogy valaki mosolyog, az az agyunk számára olyan, mintha mi magunk mosolyognánk, és ilyenkor ennek megfelelő kémiai folyamatok is játszódnak le.

Dr. Cacioppo elmondta, hogy a vizualizációs gyakorlatok - az, hogy elképzeljük a szeretteinket - hasznosnak bizonyulnak a kutatásába bevont űrhajósok esetében is, akik hónapokat tölthetnek távol a családjuktól egy űrállomáson. De a kutatónak személyes tapasztalata is van ezzel kapcsolatban: 2018 márciusában, 66 éves korában meghalt a párja, Dr. John Cacioppo idegtudós, aki a magány kutatásának úttörő szakembere volt. Ezt követően Stephanie azt is vizsgálta, mi történik, amikor elveszítjük a szerelmünket.

Dr. Szerelem és Dr. Magány

A két kutató Dr. Szerelem és Dr. Magány becenéven is ismert volt, és bár a kutatásuk szempontjából a spektrum két ellentétes végéről érkeztek, mindketten szenvedélyesen hitték, hogy a társas kapcsolatok iránti emberi szükséglet ugyanolyan nélkülözhetetlen az ember jólétéhez, mint a tiszta víz, a tápláló ételek vagy a testmozgás.

Cacioppo EEG vizsgálatokat végzett, amik során az agy által kibocsátott elektromos jeleket követték nyomon, valamint MRI-vizsgálatokat is bevetettek annak érdekében, hogy feltérképezzék, hogyan különbözteti meg az agy a szerelmet és a vágyat.

„A szerelem biológiai szükségünk. Nem tudunk élni nélküle. De ez a kijelentés különösen nehéz akkor, amikor valaki elveszítette élete szerelmét. Rájöttem azonban, hogy a szerelem érzésének átéléséhez nem kell a szerelemeddel fizikailag együtt lenni. Az űrhajósokkal végzett kísérletek során is bebizonyosodott, hogy akkor is átélhetjük a szerelmet, amikor távol vagyunk egymástól” – mondja Cacioppo.

Cacioppónak egyik korai felfedezése volt az, hogy a romantikus szerelem 12 specifikus agyi régiót aktivál. Ezek némelyike nem volt nagy meglepetés: Cacioppo számított arra, hogy a szerelem aktiválja az úgynevezett „érzelmi” agyat és a dopaminra éhes „jutalmazó” rendszert. De az már váratlan felfedezés volt, hogy a szenvedélyes szerelem – a barátságtól vagy az anyai szeretettől eltérően – az agy legkifinomultabb, magasabb rendű régióit is aktiválta, egyet különösen erőteljesen: az anguláris gyrust.

Ez a terület evolúciós szempontból viszonylag új (csak a majmoknál és az embereknél fejlődött ki), és a gondolkodáshoz, valamint a nyelvtudáshoz kapcsolódik - Einstein agyáról készült fotók például kimutatták, hogy ez a terület nála szokatlanul nagy volt. Cacioppo számára a felfedezés annak bizonyítéka, hogy „a szerelem bonyolultabb folyamatokat generál az agyban, mint azt bárki sejthette volna”.

A vizsgálatok során egy szomorú tényt is megállapítottak: napjainkban az emberek kevesebb szeretetet és több magányt élnek meg, mint valaha. Sőt, a társkereső alkalmazások terjedése ellenére az is kiderült, hogy kevesebbet szexelünk, mint valaha.

Jelentős mentális és fizikai előnyei is vannak a szerelemnek

Kutatásai azt is kimutatták, hogy bár azt hihetnénk, hogy a szerelem megtapasztalása egyedülálló, az, ami biológiai szinten történik, nagyjából ugyanaz mindannyiunk számára - függetlenül a nemi identitásunktól, etnikumunktól, és az sem számít, hogy férfi vagy éppen nő esik-e szerelembe.

Stephanie kutatásai azt is sugallják, hogy a szerelemnek jelentős mentális és fizikai előnyei is vannak: a szerelmes emberek profitálhatnak az anguláris gyrusukban kialakuló aktivitásából, és kreatívabbak, motiváltabbak lehetnek. A kutató egykori férje, John egyik tanulmánya a magány oldaláról közelítette meg a témát: azt találta, hogy a krónikus magány 20%-kal növelte a korai halálozás esélyét, ami körülbelül ugyanolyan hatást váltott ki, mint az elhízás – „bár az elhízás nem tesz olyan szerencsétlenné, mint a magány” – mondta John Cacioppo az Observernek 2016-ban.

Hogyan lehet túlélni a szerelmünk elvesztését?

Cacioppo férje halála után depresszióval küzdött, és abban sem volt biztos, hogy képes lesz értelmes életet élni. Élete legnehezebb szakaszán - amikor úgy érezte, hogy a fájdalom miatt nem ura az életének - a kutatásai segítették át, és tapasztalatai arra sarkallták, hogy segítsen azoknak, akik gyásszal és/vagy magánnyal küzdenek.

Cacioppo felépülésének első szakasza az edzés volt. Naponta közel 10 kilométert futott (a napi 20 perces séta is segít), közben pedig rájött, hogy a mozgás mellett a másokon való segítés is rengeteg erőt adott neki. A kutató szerint társadalmunk egyik legnagyobb kihívása a magány elleni küzdelem:

„A legrosszabb, amit egy magányos emberrel tehetsz, hogy megpróbálsz segíteni neki. Ha ismersz valakit, aki magányos, kérd meg, hogy ő segítsen neked. Így a magányos emberek átélhetik saját fontosságukat, értéküket, és az összetartozás érzését is.”

Stephanie kiemelte, hogy a gyászból való felépülés során egy nagyon fontos lépés az, hogy elfogadjuk a veszteségünket, miközben realizáljuk, hogy magától a szerelem érzéstől nem kell végleg elbúcsúznunk – és gondolataink által a szerettünktől sem:

„Én vagyok a tudományom élő bizonyítéka, részben ennek köszönhetem a túlélésemet. Szeretném megosztani a tapasztalataimat, elmagyarázni, hogyan működik az agy, így az emberek egy trauma után is visszanyerhetik az irányítást a saját életük felett, és úgy érezhetik, hogy ők uralják az érzelmeiket, nem pedig azok áldozatai. Ha megértjük, hogy az agyunk a legjobb barátunk, hogy valóban kapcsolatban tudunk maradni másokkal pusztán az elménk erejével, amikor rájuk gondolunk, az rengeteget segíthet.”

Ha van egy hazavihető üzenet a történetemből, az nem tőlem, hanem Maya Angeloutól származik, aki gyönyörűen megfogalmazta:

Ezeket az érzelmeket keverjük össze leggyakrabban a szerelemmel:

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!