Nekik befellegzett! Híres emberek, akiket utolért az eltörlés kultúrája

Gyakorlatilag már egy éve a társasági életünk jó része az internetre szorult. Mivel rengetegen otthonról dolgoznak és tanulnak, a szórakozóhelyek pedig hónapok óta zárva tartanak, nem csoda, hogy mindenki rengeteg időt tölt online. A bezártságtól felgyülemlett frusztráltságnak pedig ki kell törnie – ha máshol nem, hát a világhálón. Egyre gyakoribb jelenség, hogy amikor valaki hibázik, akkor gyakorlatilag azonnal az internet rögtönítélő bírósága elé áll – a kommentelők pedig nem kegyelmeznek. Virtuálisan fáklyát és vasvillát ragadnak, és nekiesnek az éppen aktuális „eltörlendő gonosznak”.

forrás: Unsplash

Áldozatra várva

Szinte nincs olyan nap, amikor nem hallani a cancel culture fogalmáról. Ez tulajdonképpen azt a jelenséget írja le, amikor valaki ellen – legalábbis kezdetben – online hadjáratot indítanak. Bojkottálják a platformjait, elárasztják gyűlölködő kommentekkel, üzenetekkel, különböző csoportokban gerjesztik az illető elleni feszültséget, ami így hógolyóként duzzad egyre nagyobbá. Az internetről pedig a fizikai létben is folytatódik a harc: bojkottálják a könyveit, koncertjeit, nyilvános rendezvényeket rendeznek ellene, akár a halálos fenyegetőzésektől sem riad vissza a felhergelt tömeg. Nem sima bullying: míg az „csak” piszkál, beszól, érzelmileg fenyeget, addig a cancelling célja egyértelmű: ellehetetleníteni, vállalhatatlanná tenni az adott személyt, vagyis (és innen a név) eltörölni.

Betelik a pohár

Az egyre gyakoribb jelenség tavaly tetőzött, olyannyira, hogy júliusban 150 közismert személy nyílt levelet tett közzé a Harper’s magazinban – ebben felhívták a cancel culture veszélyeire mindenki figyelmét. Többek között a Szolgálólány meséjének írónője, Margaret Atwood, J.K. Rowling (Harry Potter szülőanyja) és Garri Kaszparov sakknagymester szerint az elhallgattatás kultúrája árt a szólásszabadságnak. Ha nem szabad a különböző véleményeket ütköztetni, akkor annak a fontos társadalmi ügyek látják kárát. „A káros gondolatokat érveléssel és meggyőzéssel kell kiszűrni, nem pedig elhallgattatással” – fogalmaztak. A levél kritikusai szerint viszont a helyzet nem ennyire drámai, a hírességek csak „hisztiznek”, mivel már ők sem érinthetetlenek.

Régen minden jobb volt?

A cancellingnek bár a Twitter és Instagram a melegágya, korántsem nevezhető újkeletűnek. Már az ókori Athénban is ismert volt az osztrakiszmosz, azaz a cserépszavazás intézménye, amely során a városállam tíz évre száműzhette egy befolyásos polgárát. Névlegesen ugyanazt a célt szolgálta, hogy senki ne törhessen zsarnoki uralomra, de gyakorlatilag kibékíthetetlen véleménykülönbségek feloldására is ezt alkalmazták. Aki kevesebb szavazatot kapott, annak bizony mennie kellett. A társas emberi lény számára pedig kevés nagyobb büntetés létezik, mint közösség nélkül élni. A digitális társadalomban mindez csak felgyorsult és láthatóbbá vált. Ha most hibázol, nem csak a faluból kell elkullognod, hanem gyakorlatilag a föld színéről is érdemes eltűnnöd.

Az internet nem felejt

Bár a legkönnyebb és legnagyobb célpontok kétségtelenül a hírességek, a legnagyobb sztárokat egyáltalán nem olyan könnyű eltörölni. J.K. Rowling ellen akkor indult meg az online hadjárat, amikor transzellenesnek tartott kijelentést tweetelt. A botrány akkora lett, hogy a Harry Potter-történetek írójaként hatalmas rajongótáborának egy része is ellene fordult. Többen fenyegetőztek a kötetek elégetésével, és az antikváriumokban is megszaporodtak a leadott könyvek száma. Bár nagyon sok híresség is elítélte a szavait, Rowling helyzete megingathatatlannak látszik, sőt, a HP-könyvek kiadója, a Bloomsbury júniusi adatai szerint a könyveinek az eladásai szárnyaltak. Tehát nagyon úgy tűnik, hogy egy bizonyos rajongószám felett a gyűlölet még meg is erősítheti a helyzetét. Sokan éppen emiatt tartják a Harper’s magazinos nyílt levelet is csak felesleges hisztinek, hiszen az azt aláíróknak valójában nincs mitől tartaniuk. Nem úgy azoknak, akik még csak felfelé kapaszkodnak a ranglétrán, nem olyan híresek még – vagy csak átlagemberek. Ahhoz ugyanis, hogy kollektív bűnbaknak kiáltsanak ki, elég az is, ha csak beszélgetsz valamiről, de valaki feltölt egy videót róla. Egy rosszul sikerült poén tíz évvel ezelőttről, ami most került nyilvánosságra. Vagy ha egyszerűen csak nem gondolod át teljesen az Instára szánt képedhez írt posztodat. A lényeg, hogy ami a netre egyszer felkerült, az ott is marad, és bármikor felhasználható ellened.

Ne szólj szám, nem fáj fejem?

Pontosan ezért aggódnak a szakértők amiatt, hogy a cancel culture nem csak az eltörlendő személyre és az eltörlést követelőre hat, hanem mindnyájunkra. Befolyásolja a mondanivalónkat, a viselkedésünket, a vitakultúránkat. Egy friss felmérés szerint ugyanis az amerikai egyetemisták 60%-a fél őszintén beszélni a csoporttársairól, a tanárairól és az iskolájáról, mert tartanak a

következményektől. A felmérésből az is kiderült, hogy minél patinásabb intézmény hallgatója, annál inkább igaz rá: az Ivy League (pl. Harvard, Yale) diákjainál 26%-kal magasabb az arány. A folyamatos félelem a fejünk felett lebegő Damoklész kardjától pedig meggátolja a szabad véleménynyilvánítást. Ha viszont mindig csak a többség véleménye után megyünk, az nem csak a párbeszéd lehetőségét öli meg, hanem a fejlődési lehetőséget is.

Normális emberek, normális értékek

A társadalomtudományok egyik alaptétele, hogy nincsenek úgynevezett normális emberek, csupán normák vannak. Hogy mik azok, azt az adott csoport szabályozza, a többség dönt elvén. Azonban már az ősidők óta történnek lázadások, azaz normaszegések, amiket a többségi társadalom így vagy úgy, de büntet. Szvetelszky Zsuzsa a Pletyka című könyvében azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen a címadó tevékenység a kisebb normaszegések „jutalma”. Aki nem áll be a sorba, azt kibeszélik. A nagyobb normaszegések, azaz a súlyosabb bűnökből lesznek a botrányok. Ezek erkölcsi iránytűként segítenek navigálnunk, hogy tudjuk, mit nem szabad csinálnunk. Persze, az idők során ahogy változnak az emberek, úgy változnak az elfogadott viselkedések is; ami húsz éve kiverte a biztosítékot, lehet, hogy ma már egy szemöldökfelvonást sem érdemel. Ez így van jól. E logika mentén a cancelling a nagy normaszegéseket hivatott megtorolni, csakhogy a dolog természetéből adódóan ez gyakran félremegy.

Bolhából elefánt

Nagyon nehéz megállapítani, hogy mikor arányos a meghurcolás mértéke a bűnnel. Mikor „igazságos” a felháborodás nagysága és mikor válik mellékessé az indok, és válik inkább öncélú és öngerjesztő, virtuális lincseléssé. Amikor a másik eltiprása többet ér, mint az, hogy a másik belássa a hibáját és megpróbálja jóvá tenni a dolgot. Nehéz azt is megmondani, hogy egyáltalán mi az a hiba, amikor elég a megbánás, és mikor kell tényleg kitaszítani a hibázót? És miért van az, hogy vannak, akik látszólag bármit megtehetnek, míg másoknak végleg befuccsol a karrierjük? A #metoo idején rengeteg molesztálóról rántották le a leplet. 2017-ben több nő is nyilvánosság előtt vállalta, hogy a magyar származású standupos, Louis C.K. nem megfelelően közeledett feléjük. Ám a botrány dacára mindössze tíz hónap múlva tucatnyi telházas fellépést adott, a karrierje pedig azóta is töretlenül szárnyal. Később egy interjúban azt mondta, hogy eleget bűnhődött. „Persze, az emberek azzal jönnek, hogy és mi van az áldozatokkal? De tudjátok, mit? Az áldozatoknak nem kellett ezen keresztülmennie.” Ugyanakkor a hasonló vádakkal illetett Kevin Spacey-ről gyakorlatilag három éve nem tudni semmit, és sokan legszívesebben utólag is kiradíroznák a filmtörténelemből. Legutóbb Johnny Depp esett el egy szereptől, miután Amber Heard jogerősen is nőverőnek nevezte. Shia LaBeouf egyik díjjelölését pedig azután vonták vissza, hogy az exbarátnője erőszakkal vádolta. Félreértés ne essék: ezek súlyos vádak, amik – ha igaznak bizonyulnak – komoly büntetést érdemelnek. A kérdés inkább az, hogy valóban mi, az internet népe vagyunk a legmegfelelőbbek arra, hogy megmondjuk, ki a bűnös?

Mindenki veszít

A normák felállítása nagyon fontos, mint ahogy a normaszegésért járó arányos büntetés is. Viszont a párbeszéd, a vélemények ütköztetése, a kulturált formában történő vita legalább ugyanannyira fontos. És ezt a cancel culture megakadályozza. Hogy miért? Egyszerű. Sohasem tudhatod, hogy mikor kerül rád a sor. A fenti példákból is kiderül, hogy az embereket teljesen random dolgokért is kipécézhetik, de ami még fontosabb: nem egyenlő mértékben kapják meg érte a büntetést. Ha pedig nem világos az ok-okozati viszony, ennyi erővel az egész életedet rettegésben élheted le, hogy mikor jön valaki, akinek nem tetszett valamelyik, akár sok évvel korábbi tetted, és teszi tönkre teljesen az életedet miatta a feldühödött sokaság. Mert dühösnek lenni oké. De hibázni is az. Hiszen –jobb esetben – ebből csak tanulhatunk. Már ha az internet népe is megengedi.

Ők is a cancel culture áldozatai lettek:

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!