Férfiszemmel: "Kesztyűs kézzel a ****t, avagy hová tűnt a romantika"

Imádom, amikor valaki áhítozva mesél nagyszülei filmekbe illő, szuperromantikus történeteiről. Ahogy őszinte beleéléssel mesélik, hogyan ismerkedtek meg, hogyan vészelték át együtt a nagy háborús időszakokat, és neveltek fel egy családot három pengővel és két marék szeretettel a zsebükben.

Nem én vagyok a legjobb hallgatóság, bevallom. Igaz, csöndben vagyok és zömével figyelek, esetenként mosolygok is, ha azt érzem, most ez a mesélő elvárása irányomban. Mi másért tartana a szokásosnál nagyobb levegővételt, és figyelné az arcom úgy, mintha pörköltszaftos maradt volna a szám széle.

De valójában azon jár végig az agyam, hogy vajon tényleg azt képzeli ez a Walt Disney által programozott elméjű kedves, naiv illető, hogy mami és papi élete csupán ennyi volt és nem több?!

Mármint egy ideig én is teljes mértékben abban voltam, hogy Ők sosem voltak gyerekek, és hogy Ők kapásból így egy egység, külön nem is tudnának létezni. De azóta felnőttem és megtapasztaltam az élet számtalan csodáját, szépségét és keserűségét.

Tört már el a csontom, csalódtam már szerelemben, vettem már részt illetlen partikon és csináltam már felnőttként is a gatyámba egy borzasztó étteremválasztás következményeként. Így jött a következtetés – ám nem a foltos gatya végett -, hogy egyszerűen csak gyerekként és azóta sem jutott az ősök szaftos sztorijaiból.

Bár nem vitt rá a gusztus, hogy rákérdezzek drága, kedves nagymamámnál, aki a kis virágos otthonkájában csoszog fel, s alá, hogy melyik a kedvenc erotikus élménye, vagy hány pasival volt egyszerre maximum, egyáltalán volt-e hasonló, azért nyilván lenne mit mesélnie.

És, ha valaki rákérdezne, talán egy huncut félmosollyal az arcán emlékezne vissza azokra a régmúlt büszke időkre, amikor a ma már kandalló mellett hintaágyban háborús könyveket olvasó vén kecske is megnyalta még azt a bizonyos sót.

Most, hogy belegázoltam mindenki lelkivilágába, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy változunk mi is és a szokásaink is. A mai férfi pediglen épp úgy szeret gondoskodni róla, védelmezni, adni és KAPNI, mint öregapáink, csupán a modern trendeket követve.

Az aranyszabály viszont, drága Hölgyek:

A kommunikáció kulcs!

Ha magától nem elég romcsi az ember, tessék beszélni róla. Néma gyereknek…. Másfelől, ha abszolút nem passzol a romantika-méter, akkor vagy kompromisszum, vagy zsupsz az óceánba vissza!

Nézd meg a galériát is!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!