Idősebb volt nálam az a férfi, nem volt nehéz érzelmileg kihasználnia

Tizenhat éves voltam és igazi idealista. A szüleim éppen váltak, én pedig magamba húzódtam. Nem jártam bulizni, nem érdekeltek a korombeli fiúk. A szobám mélyén festettem, rajzoltam, verseket írtam. Vártam a nagy Őt, aki a képzeletemben legalább húsz évvel idősebb volt, mint én. Apakomplexus? Talán. Tény, hogy apukámat nem láttam túl gyakran sem a válás előtt, sem utána.

A képzelet hamar testet öltött. Anyám unszolására beiratkoztam egy festőtanfolyamra, ahol megismertem Lórántot, a tanárt. Független és karizmatikus különcnek tűnt, villogó kék szeme volt, és úgy tudott beszélni a reneszánsz festészetről, hogy az ember fizikailag is átkerült a vágyott korba – mert a jelenben, a nyüzsgő, modern világban sohasem éreztem magam otthon. Lóránt negyvenkét éves volt, ujján ott virított a jegygyűrű. Azt is tudtuk róla, hogy van két lánya, néha mesélt róluk, hogy mennyire szereti őket, és milyen ügyesen fest mind a kettő.

A második tanfolyamon odajött hozzám, közel hajolt, és miközben a kezébe fogta az ecsetet, megérintette az ujjaimat. Áramütés volt, az egész testemben érezni kezdtem őt. Csak néhány percig tartott a közelsége, de úgy éreztem, bekúszott a bőröm alá, és nincs erő, ami kitéphetné onnan.

A negyedik tanfolyam után megvárta, amíg elmennek a többiek, és agyba-főbe dicsérni kezdett. Ömlengett a tehetségemről, a személyiségemről, az érzékenységemről. Megtépázott lelkemnek éppen erre volt szüksége: mintha balzsammal kenegettek volna. Elöntött a vad boldogság. Hát van a Földön valaki, akinek számítok, aki felismeri bennem azt a rendkívülit, amit én mindig zavarbaejtő kívülállásként érzékeltem. A tehetségem tehát az, ami megkülönböztet az átlagembertől. Ezért nem találom a helyem az osztálytársaim között, ezért érzem magam csodabogárnak. Lóránt felnyitotta a szememet, hirtelen a helyére került minden.

Egy idő után szokássá vált köztünk, hogy a tanfolyam után ott maradok, és órákon át beszélgetünk a műterem varázsos hangulatában. Olyan természetesnek tűnt az egész. Sokáig csak a festészet volt a téma, kérdezte, hogy művészeti egyetemre akarok-e menni, mi leszek, ha nagy leszek. „Ne aprózd el magad, kicsi Dóri.”-mondogatta. –„Te nagyon nagyra hivatott vagy. Ha ránézek a képeidre, a mindenséggel kerülök kapcsolatba, ez pedig csak a legnagyobbaknak adatik meg. Vigyázz a tehetségedre.” S közben áhítattal nézett rám, mintha a Madonna szállt volna le a földre. Nem véletlenül említek szenteket: nem bámulta a mellemet, a lábamat, gondosan kerülte, hogy nyíltan stíröljön vagy bármi olyat mondjon, ami célzás a testiségre. Mindig földöntúli, aszexuális dolgokhoz hasonlított engem is, a festményeimet is.

Fülig beleszerettem. Tükör volt, amelyben olyannak láttam magam, amilyennek akartam: különleges, senkihez sem hasonlítható, egyedi lénynek. Csak ültem a lassan sötétedő műteremben, ahol árnyékok rajzoltak a falra éles és ferde formákat, és ittam a szavait. Ha vele voltam, a világ kerek volt, minden értelmet nyert. Az a két óra minden szerdán, az a hatalmas hodály a vásznakkal, ecsetekkel, olajjal és falon lógó festményekkel lett az én menedékem, várkastélyom, elefántcsonttornyom, amelybe elmenekülhettem a zajos, könyörtelen világ elől.

A történet az evamagazin.hu oldalon folytatódik.

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!