Keménynek lenni nem erény

Valamiért a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy nekem muszáj keménynek látszanom. Sőt, nemcsak látszanom, hanem valójában annak lennem. Olyannyira, hogy nem is a tudatos működésem részeként tárgyalgattam. Inkább reflexből. Mi több: fogalmam se volt róla, hogyan kell nem tárgyalni, nem érdekérvényesíteni, s a dolgokat nem tűzön-vízen keresztül – és persze nem egyedül – végigvinni.

Visszatekintve se köcsög, se kibírhatatlan nem voltam annyira. Mindössze úgy éreztem, hogy szétesik a világ, ha nem tartok kézben mindent. Szóval csak tartottam és tartottam, míg rá nem untam az egészre.

Egész pontosan akkor untam rá, amikor az élet alternatív jövőképként elém vetítette néhány kemény nő útját. Külsőre egytől egyig lágy és kifinomult jelenségnek hatottak, ám egy-két elejtett mondatuktól elkerekedett a szemem, hogy hűha.

Volt, aki vezetői pozíciójából azért sietett haza, mert nagyon várta otthon valaki – a kutyája. Volt, aki a nőiességén „dolgozott” különböző önismereti módszerek tárházával – mindezt görcsös, asztalcsapkodós akarással. Volt, aki percekig panaszkodott egy szertelen, rossz kisfiúként jellemzett névre – aztán kiderült, hogy a szidalom tárgya nem más, mint a férje.

Hálás vagyok mindnyájuknak a spontán életmeséért. És a felismerésért, hogy kell a francnak ez az egész. Ők bizonyára azért választották ezt, mert az ilyen tapasztalások szolgálják a fejlődésüket. De választási lehetőség mindig van, így hát megtárgyaltam magammal, hogy ez nekem nem pálya. Jelen pillanatban is kialakulófélben van, hogy mi a pálya.

Talán már szépen körvonalazódnak a dolgok, miután nemrég munkahelyi kontextusban – újabb kedvenc bókként – megkaptam, hogy „szenzitív” vagyok.

Megállás nélkül olyan helyzeteket sodor elém mostanság a sors, hogy egytől egyig mindnél megbuknék, ha non-stop kemény volnék. Küzdhetnék ugyan az irányításért, vért izzadva akarhatnék, de inkább csak hátradőlök a fotelben, miután hoztam egy koktélt. A koktélról néha megállapítom, hogy én szerintem jobbat tudtam volna mixelni, csak hát aki folyton küzd az aranyéremért, közben elfelejt élni. S akkor ott lesz neki egy rakat nyakba akasztós plecsni, élmény-emlék meg semmi.

Az élet nem arra való, hogy ultramaraton módjára, az összeesés határán hányva és hallucinálva végigküzdjék. Hanem arra, hogy a maga szépségében megéljék.

Ez természetesen nemcsak a nőkre vonatkozik, ám valami fatális tévedés folytán a férfiaknak könnyebben megbocsátja a társadalom a keménykedést. Pedig mindkét nemre egyformán igaz, hogy az a bátor ember, aki nem fél érezni, nem húz páncélt.

Én azért voltam kemény, mert féltem. Aki mindig keményen tárgyal, sebezhetetlen. Persze, akadnak helyzetek, amikor ez előnyt jelent. És már tudom, hogy akadnak olyan helyzetek is, amikor egy szenzitív tárgyalópartner fél perc alatt mosolyogva eléri, amit előbbinek csak gondosan kidolgozott érvekkel hadonászva sikerülne. (Vagy még úgy sem.)

(Az írás a szerző blogján jelent meg először.)

Te is szoktál kemény lenni?

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!