„Olyan vékony vagy, majd elfúj a szél!” - most akkor bókoltak vagy beszóltak?
Pár napja egy eseményen találkoztam néhány régen látott ismerőssel. Egyikük ezt mondta nekem: „Olyan vékony vagy, majd elfúj a szél!” Egy pillanatig haboztam, hogyan is reagáljak, majd kihúztam magam, és azt válaszoltam: „Köszönöm, sok munkám van benne!” Mire ő: „Ja, hogy ez cél?” Elbizonytalanodtam, hogy akkor a korábbi megjegyzése elismerés volt-e, vagy kritika.
A csoportban, ahol tornázom, sokat beszélgetünk erről a lányokkal. Hogy hogyan reagáljunk arra, ha valaki megjegyzést tesz a testünkre, az alakunkra, a külsőnkre. (Egyáltalán, píszí ma még bármilyen kommentet is fűzni egy másik ember külsejéhez? Bevallom, én nem szoktam le róla teljesen, de kétszer is meggondolom.) Úgy gondolom, hogy az a megoldás, amit ebben az esetben választottam, jó út: nem álszerénykedés, talán nem is hivalkodás. Igen, sok munkám van abban, hogy most milyen állapotban van a testem: kétnaponta tornázom 40-45 percet, és odafigyelek az étkezésemre. Ez kőkemény munka, szervezés, odafigyelés, lemondás. Örömmel teszem és elégedettséggel tölt el az eredmény, de azért teljesítménynek érzem.
Hogy vékony vagyok-e, az pedig olyan kérdés marad, amit szerintem soha nem fogok tudni eldönteni. Körte alkattal rendelkezem: kis cici, karcsú derék, széles csípő, gömbölyű popsi – és most a combomra percek óta keresem a szavakat. Húsos? Kövér? Vastag? Nem mondanám. Tulajdonképpen teljesen normális. Tulajdonképpen a teljes alsó fertály teljesen normális – az 53,5 kilómmal minden bizonnyal nem számítok elhízottnak –, csak éppen kissé olyan érzésem van, mintha nem lenne kompatibilis a felső zónával. Bárcsak lenne nagyobb mellem: akkor a körte egyszeriben homokórává változna. Vagy bárcsak lennék akkor már alul is vékony: kissé fiús alkat, lányos arccal – bármit felvehetnék, milyen vagány lenne.