Nagy baj lehet, ha nem veszed észre időben a jeleket: így rombolja a személyiséget a főszereplő szindróma

A főszereplő szindróma az, amikor valaki olyan életet képzel maga köré, és aztán mutat a külvilágnak, ami teljesen eltér a realitástól. A digitális platformok egyre többeknek teremtik meg a teret arra, hogy a kitalált világuk főszereplői legyenek.

Mi az a főszereplő szindróma?

Pfil Reed Phd, a Swansea Egyetem pszichológus professzora szerint a főszereplő szindróma a nárcisztikus személyiségzavarral élők között nem ritka, de nem kell ahhoz nárcisztikusnak lenni, hogy valakit érintsen ez a zavar. A valóság elől való menekülés komoly problémát jelenthet azok számára is, akik szorongással, depresszióval küzdenek. Azok is hajlamosak mást mutatni, akik kontrollvesztést éltek meg: ilyenkor egy kitalált karakter megadhatja annak a hamis érzetét, hogy az illető visszaszerezte az irányítást az élete felett. De miközben folyamatosan terel és a szőnyeg alá söpri a valódi problémákat, azok egyre nagyobbra nőnek.

A professzor hangsúlyozza, hogy a főszereplő szindróma nem ugyanaz, mint amikor valaki egy-egy olyan aspektust ragad ki az életéből, ami jobb színben tünteti őt fel a közösségi médiában. Az teljesen elfogadható, hogy a repertoárunkból különböző dolgokat mutatunk meg a külvilágnak, ami megkönnyítheti, biztonságosabbá is teheti a közösségi interakciókat.

Ezzel szemben a főszereplő szindrómában szenvedők teljesen másnak akarnak tűnni, mint amilyenek valójában. A személyiség bizonyos aspektusainak kiemelése nem ugyanazt a funkciót tölti be, mint a főszereplő szindróma – a kettőnek más a mozgatórugója.

Honnan lehet tudni, hogy baj van?

Az, hogy valaki teljesen másnak akar látszani, probléma. Gondolj bele, milyen lenne, ha olyan fotókat, videókat tennél ki magadról, ami erősen torzítja a valóságot, de leginkább semmi köze hozzá. Az egészségesen működő emberekben ilyenkor bekapcsol a vészjelzés, és elgondolkoznak annak okán, hogy mi viszi őket ebbe az irányba. Akiket azonban érint a főszereplő szindróma, nem látják meg magukkal kapcsolatban a red flageket, nem jutnak el oda, hogy meglássák, mit, miért tesznek, így a segítségig sem egykönnyen érnek el. A torzítás komoly figyelmeztető jel lehet, hogy nincs rendben az életünk, és komoly önelfogadási problémáink vannak.

Ez a viselkedés azonban nem újkeletű, csupán a platformja nagyobb: manapság sokkal egyszerűbb másnak kiadni magunkat, mint akik vagyunk. A közösségi média sokkal könnyebbé és gyorsabbá teszi a jelenség elterjedését, a közvetlen, korrekcióra irányuló személyes visszajelzés hiánya miatt pedig még inkább fennmarad. Sőt, lájkok, kommentek formájában sokan megerősítést is kaphatnak (a helyzettel át nem látó) vadidegenektől arra, hogy az, amit csinálnak, jó. De ez az álközösség nem valódi támogató közeg, hiszen az első hibánál szétszedik a posztolót, a valós segítség pedig elmarad.

Reed professzor szerint, ha túlságosan rögzülnek a viselkedésminták, a főszereplő szindróma olyan viselkedéshez vezethet, ami a személyiségzavaroknál tapasztaltakra hajaz. A szindróma egyik fő mozgatórugója az, hogy elég jónak, szépnek, érdekesnek, szerethetőnek érezze magát valaki. Amikor viszont mindezt úgy igyekszik elérni, hogy nem a valós énjét mutatja, akkor a pozitív visszajelzéseket sem fogja tudni beépíteni, hiszen tudja, azok a hamis képnek szólnak. Az egyetlen kút ebből az, ha szembenézünk saját magunkkal, elfogadjuk a jó és a rossz döntéseinket is, és a valódi életünket menedzseljük – ha kell, szakértő segítséggel.

Ha érdekel a pszichológia, akkor ezt is érdemes elolvasnod: