Túléltem az öngyilkossági kísérletem: van egy dolog, amit mindenkinek tudnia kéne, hogy megmenthessünk másokat

Az év elején izzadó tenyérrel léptem be a Missouri Egyetem kórházába, a kezemet végül a farmeremben kellett megtörölgetnem. Nagyon bizonytalannak éreztem magam, állandóan emlékképek törtek be a tudatomba a mentőautó villogó lámpáiról, orvosi köpenyekről és egy táskáról, amelyben átadták nekem a testemről levágott ruhákat. Ekkor felfigyeltem egy szlogenre a falon: „Küldetésünk, hogy életeket mentsünk és javítsunk!” Nos, az egyik élet, amit ez a kórház megmentett, az enyém volt. Azért voltam ott aznap, hogy beszéljek a sürgősségi osztály rezidenseinek arról, mit tapasztaltam itt betegként. Besétáltam a konferencia terembe és megláttam Jenn-t, a sürgősségis nővért, akit akkor már évek óta kerestem.

Sonja Wasden: Ne féljünk beszélni!

Nyolc évvel ezelőtt, amikor a sürgősségi osztályra szállítottak az öngyilkossági kísérletem után, Jenn volt az, aki segített kipumpálni a tablettákat a gyomromból. Szenet öntött le a torkomon és infúzióval feltöltötte az ereimet intravénás folyadékkal, hogy semlegesítse a tabletták hatását. Miközben az életemért küzdött, más is történt: megszületett köztünk a remény köteléke. Amikor megláttam, azonnal megöleltem, ő pedig mosolygott rám. Azt mondta, örül, hogy még itt vagyok.

A sürgősségi osztályon tartott előadásomhoz hatalmas posztert készítettem, ezen ábrázoltam az öngyilkossági kísérletem óta eltelt életemet. Fotók, amik a három gyerekem esküvőin készültek, fotók, amiken mentális egészségvédő munkát végzek, hogy rászorulókon segítsek. Fényképek, amiken tévés beszédeket tartok, illetve a díjnyertes emlékiratom. Mindez soha nem történhetett volna meg, ha ők nem mentenek meg.

Arról persze nem tettem ki képeket, milyen pánikrohamaim voltak az eset után, ahogyan az álmatlan éjszakákról sem, vagy arról, ahogyan sírva zuhanyozom és Istenhez fohászkodom kegyelemért. A gyógyulás nagyon nehéz és hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek olyan napjaim, amikor bánom, hogy megmentettek.
Sokan gratulálnak nekem, amiért legyőztem az öngyilkossági gondolatokat, de valójában nem ez történt, csupán megtanultam együtt élni ezekkel az időnként rám törő epizódokkal. Ezeket nem legyőzni kell, hanem megtanulni velük élni. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, sok ember küzd depresszióval, szorongással, étkezési zavarral, ez pedig öngyilkossági gondolatokra sarkallja őket.
Nagyon sokan félnek beszélni az öngyilkosságról, mert attól tartanak, azzal bátorítanák a másikat arra, hogy tegye meg. Ez butaság, éppen az ellenkezője igaz. Arra kéne biztatnunk mindenkit, hogy mondja ki bátran, ha éppen úgy érzi, a halál lenne a megváltás a számára. Csak így segíthetünk igazán!

Ha hullámvölgyben érzed magad, ezek segíthetnek:

Ők is tragikus sorssal rendelkeznek: