Otthon lenni a gyerekkel igenis nehezebb, mint bármilyen fizetett munka. Ha nem hiszed, elmagyarázom

Hat éve vagyok főállású anya. „Háztartásbelinek” lenni megéri a fáradságot, jobban, mint azt valaha gondoltam. És sokkal nehezebb is. Az évek során több állásom is volt különböző területeken, és mindegyik másképp jelentett nekem kihívást. Otthon lenni a gyerekekkel a legkeményebb meló, amihez valaha szerencsém volt. Reggeltől egészen addig, amíg a férjem haza nem jön a munkából, anyaüzemmódban vagyok. Pelenkázom, takarítok utánuk, kaját csinálok, egész nap fuvarozom a gyerekeket. A kisbuszom a második otthonom, és ritkán van időm leülni, kivéve, amikor vezetek. Szeretem a munkám (említettem már, hogy ez munka?), de kimerítőbb, bármilyen irodai állás.

Mielőtt a dolgozó szülők nekiállnának beszólogatni, gyorsan elmondom, hogy egyformán tisztelem azokat a szülőket, akik egy irodában dolgoznak és azokat, akik otthonról dolgoznak. A szüleim mindketten dolgoztak, a férjem pedig a legkeményebben dolgozó apuka, akivel valaha találkoztam. Biztos vagyok bene, hogy akár máshol, akár otthon, akár főállású szülőként dolgozol, nagyon odaadóan, fáradhatatlanul végzed a munkádat. De őszintén szólva elegem van a stigmából, amely szerint a főállású szülők „nem dolgoznak”.

Az egyik legismertebb félreértés a főállású szülők tevékenységeivel kapcsolatban az, hogy, nos, egész nap tévét nézünk. Az én nappalimban, ha be van kapcsolva a tévé, leginkább a Spongyabob megy rajta, és ha a férjem itthon van, akkor valami sportkommentátor üvöltésétől visszhangzik a ház. Egyszerűen el se tudom képzelni, hogy elteljen egy egész napom tévézéssel. Az sem helytálló feltételezés, hogy egész nap a pizsamánkban lennénk. Ami engem illet, reggel felkelek, felöltözöm, a legtöbbször még sminkelek is. Ha valaki véletlenül rajtakapna, amint pizsamában viszem iskolába a gyerekeimet, ennek valószínűleg az az oka, hogy a szokásosnál is durvább reggelem volt. Nem az, hogy lusta vagyok vagy elhagyom magam.

Ami mindennél jobban bosszant a munkám kapcsán, az, hogy az emberek semmilyen tiszteletet nem tanúsítanak iránta. Ha ki kell töltenem egy űrlapot, legtöbbször szerepel rajta egy „foglalkozás” rubrika. Itt ki lehet pipálni a területet, amelyen dolgozom. Általában a „munkanélküli” kategóriát kell választanom. Most komolyan? Ennyit feltételez rólam a társadalom? Igen, belátom, hogy szerencsés vagyok, mert megadatott nekünk a lehetőség, hogy az egyik szülő otthon maradjon és minden energiáját a gyereknevelésre fordítsa. És ez így is történik. Minden áldott nap ledolgozom a sejhajom, kora reggeltől késő estig. Ami azt illeti, több munkám is van egyszerre, ha belegondolok.

Reggelenként még sötétben kelek, felöltözöm és megetetem a három gyereket, mielőtt betuszkolnám őket a kisbuszunkba. Amikor a legidősebb megkezdte a napját az iskolában, hazamegyek és megetetem magamat is, beülök egy kád kávéba… ja nem, kitakarítok, előkészítem a vacsorát és összehajtogatom a ruhákat, amelyek minden bizonnyal már három napja a szárítóban senyvedtek. Akkor eljön az ebédfőzés ideje és a következő gyereket is előkészítem az iskolához. Amikor őt is elvittem az oviba, elintézek pár dolgot (általában a közértben szerzem be azt az egy-két apróságot, ami előző este kifogyott), aztán elhozom a legidősebb fiamat az iskolából. Elmenni a gyerekért az iskolába… stresszes része a napnak. Amikor kicsengetnek, gyerekek áramlanak ki a kapun, mint egy tehéncsorda. Amikor a fiam is felbukkan, próbáljuk megtalálni a kisbuszt a tömegben botladozva. Aztán hazaugrunk uzsonnára és kakilni, mielőtt elhoznánk a középső fiamat az iskolából. Korán kell odaérnünk, hogy még találjunk olyan parkolóhelyet, ami nem öt kilométerre van a bejárattól. Aztán irány haza, és következik a napom legnehezebb része.

Valamilyen okból az iskola után mindenki egyszerre akar tőlem valamit. Éppen vacsorát főzök karomon a kisbabával, míg az idősebb házi feladatot csinál, csöng a telefonom, a középső pedig rajzfilmet néz fülsiketítő hangerővel. Aztán, miközben a gyerekek elmesélik nekem, mit szerettek volna vacsorára (természetesen nem azt, amit kaptak), szépen megvacsorázik a család. Na jó, másképp fogalmazok: ők vacsoráznak, míg én rohangálok, mint a mérgezett egér, hogy a baba is egyen, meg az asztalra varázsoljam azokat a dolgokat, amiket elfelejtettem (szalvéták, innivaló), és gondoskodjam arról, hogy valamivel több élelmiszer kerüljön a szájukba, mint a padlóra. Mire magam is leülnék enni, mindenki más végzett már, úgyhogy rágás nélkül magamba tömöm az ételt, mivel a baba nagyon szeretne kimászni az etetőszékéből. Miközben kipucolom a konyhát, uzsonnát csinálok és ruhákat készítek ki másnapra, a férjem a gyerekekkel játszik, egészen addig, amíg azzal nem szembesülök, hogy a ház, amit egész nap takarítottam, megint tiszta kupi. Aztán mindenki felmegy az emeletre, hogy csendben (aha, persze) játsszon. És ezután kezdődik a fürdés.

romper.com