Így szoktam le észrevétlenül a mozgásról az évek alatt, most így próbálom helyrehozni
Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy a mozgást sajnos nem akartam eléggé.
Volt idő, amikor a tánc volt az életem. Nem, cseppet sem volna túlzás azt állítanom, hogy akkor azt gondoltam, ez az időszak soha nem ér majd véget, és a táncteremben fogok megöregedni. Ha több mint 10 évet rendszeres sportolsz egyhuzamban, akkor fiatal fejjel nem igazán merül fel benned, hogy ez egy napon majd másként lesz.
Aztán mégis másként lett, mert eljött a diploma, majd a munkahelykeresés időszaka, s már nem fért bele a sokszor 5-6 órás edzés, de volt, hogy már az 1-2 órás sem. Hosszú huzavona után elhelyezkedtem egy pesti cégnél, és úgy éreztem, most minden energiámat abba kell beleölnöm, hogy ott jól teljesítsek és hogy meg akarjanak tartani. Sikerült. Általában úgy volt ez eddig az életemben, hogy amit nagyon akarok és amiért keményen dolgozom, az előbb vagy utóbb sikerül. De egy ponton rá kellett jönnöm, hogy a mozgást sajnos nem akartam eléggé.
Jó néhány év távlatából visszatekintve értetlenül állok a dolog előtt, és kutatom a választ arra, hogy mégis hogy a fenében voltam képes közel 5 évig majdnem semmit sem mozogni. Közben persze kúsztak fel rám a kilók, s csak akkor pattantak le, ha épp nagyon stresszes időszakom volt, vagy ha néha-néha észbe kaptam, hogy ki kéne menni kocogni. Ma már érettebb fejjel látom, hogy mi vezetett idáig. Az állandó stressz, a megfelelési kényszer, az egyik napról a másikra való felkészülés, s a tarthatatlan tempó, amit a munkám diktált. Esélyem sem volt igazán kiegyensúlyozott életre, mégis csináltam.
De miért, teszem fel a kérdést néha még ma is magamban: „miért volt fontosabb minden, mint az egészségem?”. Ez valószínűleg a millió dolláros kérdés. Talán csak úsztam az árral. Talán nem gondolkodtam. Vagy talán azt hittem, hogy bármikor vissza tudom csinálni a kárt, amit így a testemnek okoztam. Hát nem.
Még csak 32 éves vagyok, de néha úgy fáj a hátam, mintha 62 lennék.