Az én Valentinom: ennél különlegesebb még sosem volt a szerelmesek ünnepe!
A Valentin-nap tényleg csak a szerelmesekről, párkereső műsorokról, romantikus filmekről és csokiszívekről szól? Dehogy!
Bevallom, kislányként nagyon vártam február 14-ét: tetszett, hogy ilyenkor sokkal több a piros lufi és virág, mint az év bármelyik szakaszában, és tudtam, ha egyszer felnövök, biztosan még jobban fogom szeretni ezt a napot. Ez így is lett, de nem azért, amiért gondolod!
A gimiben rémálom volt ez az ünnep: szingliként nem volt ember fia, aki egy kórót is hozzám vágott volna, a szerelmesek pedig a szokottnál is idegesítőbben enyelegtek. Csak azért is feketét húztam ezeken a napokon, sőt, erre buzdítottam nőtársaimat is, és fennhangon szidtunk mindent, ami ezzel az ünneppel kapcsolatos.
Sok évvel később, már a férjemmel megbeszéltük, hogy nem csapunk nagy hűhót február közepén: ha van kedvünk, étteremben eszünk, de eszünkbe sincs ragaszkodni az ünnepléshez.
A Valentin-nap azonban nemrég egészen új értelmet nyert számomra: igaz nem 14-én, hanem előtte, 13-án született meg a kisfiam, életem egyik szerelme. No persze a család nem arra számított, hogy ő Valentin-napi baba lesz: arról volt szó, hogy szépen, ahogy kell, február végén, az Oscar-gála napján bújik ki anyukája pocakjából, de hát ember tervez…
Azóta igenis szeretem ezt a napot, de főleg az azt megelőzőt, és bár tudom, hogy sokak szerint nem szabad gyermekünkre szerelmünkként tekintetni, én mégis ezt teszem. Hiszen imádom minden mozdulatát, ahogy kacajra húzódik vagy lefelé görbül az apró, csókos szája; ahogy bújik és ahogy ölel, ahogy rám néz és ahogy elveszünk egymás tekintetében.
Számomra most már őt jelenti a szerelmesek ünnepe, ám természetes, hogy amint sikerült elaltatni, a másik szerelmemé vagyok az este hátraévő részében. Épp úgy, mint az év többi 364 napján.