Ez most komoly? Magam sem hiszem el, mit tettem szingliként a kijárási korlátozás miatt

Szögezzük le a tényt, jelenleg nem lehet semmi olyan fontos, mint betartani a szabályzásokat, hiszen a koronavírus sajnálatosan egyre erőteljesebben van jelen napjainkban. Normális (amúgy olykor túlságosan is szabálykövető) állampolgárként kétség nem volt bennem, hogy nem foghat ki rajtam a mostani korlátozás sem – nem mellesleg este 8 és hajnali 5 között az utóbbi hónapokban sem igazán mozdultam ki otthonról. Sőt, gyakorlatilag a nap további részeiben is maximum a munkám, az edzés, vagy épp a bevásárlás miatt hagytam el az otthonomat a lehető legnagyobb óvatosságban. Azonban az első este, amikor hivatalosan sem léphettem ki az utcára 8 után tudatosult bennem igazán, hogy nekem bizony most se kutyám, se macskám…

És nem, nem a kutya volt a legnagyobb gondom – bár imádom a helyzet szülte mémeket. Hanem a pillanat, amikor rájöttem, hogy a tavaszi korlátozás sem volt épp jó hatással az amúgy szingli mindennapjaimra, mindehhez adjunk hozzá még egy adag őszi-téli fáradtságot, a korai sötétedést, az azóta is naponta érzett kiszolgáltatottságot, aggódást és bizonytalanságot, ami szerintem mindannyiunk életében jelen van mostanában folyamatosan, valamint a tényt, hogy a hideg hónapokban jobban vágyunk a társaságra, mint az év bármely más szakaszában. Nos, ezen a ponton jött az első furcsa lépésem, ugyanis felhívtam a főnökömet, és jeleztem neki, hogy a munkaidőm nem épp ideális a jelenlegi kijárási korlátozásokhoz (most kapaszkodj meg!), ugyanis ilyen szűk időintervallumokban nem tudok randizni. A vonal másik végén (szerencsére) egy hangos kacaj fogadott, de megnyugtatott, ha kellően óvatos vagyok a találkozáskor (nyilván most csakis így jöhet szóba), akkor rajta ne múljék, elintézzük… Nyilván most te is fogod a fejed, hogy ki az, akinek ez a legnagyobb problémája a pandémia közepén, hidd el, én is csak a fejemet fogom ettől a sztoritól!

De azt mondják, hogy amikor az ember feje fölött összecsapnak a hullámok, akkor általában a legkevésbé égető dolgokkal kezd el foglalkozni – amolyan struccpolitika szinten. Ez nálam sem volt másképp. Több sem kellett, az első meggondolatlan lépés hozta magával a többit. A pillanat, amikor szép lassan ráírtam néhány exemre, hogy mi újság velük – ennek sosincs jó vége, NE, ismétlem, NE csináljátok ezt lányok! Aztán a már meglévő mellett egy újabb társkereső applikációra is regisztráltam, ami amúgy érdekes, hogy valóban hirtelen rengetegen lettek ezeken az appokon. Ám míg eddig a könnyed ismerkedésben hittem, most totálisan ráfeszülve a sztorira kezdtem el kajtatni az igazit. Amikor egy-egy beszélgetés során megkérdezték, hogy mire vágyom, nem játszadoztam és bedobtam a „házasság, gyerek, együtt megöregedni” hármast. Jól sejtitek, a kétségbeesett próbálkozásoknak sosincs jó vége. A sokadik rapid csalódás után, hogy aznap (oké, hiszek még a tündérmesékben) épp senki sem ugyanarra vágyik (vagy legalábbis nem velem), maradt a csalódottság, hogy legalább a méltóságomat megőrizhettem volna… Aztán jött egy üzenet, épp akkor, amikor újra elengedtem a dolgot – de persze egy perc alatt magával rántott. Holnap randizunk, online...