Vasárnap még együtt terveztük a jövőt, hétfőn már nem kellettem a pasimnak – de mit rontottam el?

Megvan az a pillanat, amikor azt hiszed, hogy minden rendben van a kapcsolatodban, aztán egyszer csak derült égből villámcsapásként jelzi a másik fél, hogy részéről hirtelen valami elmúlt? Ha most tágra nyílt pupillákkal nézel magad elé, akkor te azon kevesek közé tartozol, akivel ez még nem fordult elő – ó, te szerencsés! És sajnos a „kevesek közé tartozol” fordulat kicsit sem túlzás, ugyanis többekkel beszélve arra kellett jussak, hogy csupán az ismerőseim igen kevés százaléka volt az, aki meglepődött a sztorin, a többiek sajnos már tapasztaltak hasonlót...

Emlékszem még a tinédzseréveimben jártam, amikor azt hittem megtaláltam a nagy Ő-t. Másfél éven át minden a lehető legidillibb volt, egyszerűen tényleg minden már-már meseszerűnek tűnt. Mint a legtöbb tinédzser, mi is együtt terveztük a jövőnket, a közös továbbtanuláson gondolkoztunk, sőt, éppen csak hogy a közös gyerekeinek neve nem volt még kitalálva (na jó, én már tudtam, hogy mit akarok, de erősnek éreztem volna azt is rátolni). Egy februári napon, éppen a moziból sétáltunk hazafelé, amikor azt éreztem, hogy nincs nálam szerencsésebb lány a világon. Egészen másnapig, amikor is életem kuglófjának egyetlen mazsolaszeme nem küldött a hajnali órákban egy üzenetet, hogy úgy érzi kihűlt a dolog közöttünk és nincs értelme folytatni. Érthető módon totális sokként ért a dolog, és mint az első nagy szerelmek egyike, a kelleténél sokkal jobban fájt a szakítás és minden erőmmel azon voltam, hogy megtudjam a miérteket. Hogyan lehet az, hogy tegnap még szeretett és velem tervezett, majd másnap már nem kellettem neki? Mindezt tetézte, hogy épp aznap indultam Ausztriába egy sítáborba – maradjunk annyiban, hogy nem életem utazása lett. Később kiderült, hogy bizony egy harmadik volt a dologban, amiről én mit sem sejtettem. És így még nehezebb volt feldolgozni, hogy nem csak, hogy nem érzékeltem az egészből semmit, de ő sem éreztette velem, hogy gond lenne. Oké, töredelmesen bevallom, hogy ez a csalódás a későbbiekre nézve szépen megalapozta a férfiakba vetett bizalmamat (vagy épp bizalmatlanságomat), és jó pár év kellett, hogy magam mögött tudtam hagyni ezeket a gondolatokat.

És ahogy az lenni szokott az élet újra elém dobta a leckét. Ám ezúttal „szerencsére” nem hosszú hónapok, vagy évek után kellett átélnem a reggeli „bocs, elmúlt, mégsem Te vagy az igazi” üzenet élesen csengő hangjának fájdalmas érzését, hanem csupán pár hét után. A kellemetlen érzésen persze ez sem változtatott, hiszen valljuk be, egy ilyen sztorit sosem könnyű átélni, de mégis egy fokkal talán könnyebben emészthetőbb. És hogy mi a tanulság? Sokáig úgy éreztem, hogy minden egyes ilyen eset csak ráerősít arra, amit egy ideje éreztem: „A hiba az Ön rendszerében van”, de nem, nem szabad mindent magunkra húzni, hogy aztán az önmarcangolásban tespedjünk. Nem illettünk össze? Meglehet. Működött volna hosszútávon? Nem valószínű... Így pedig máris egészen más a gyerek fekvése.

Vannak csillagjegyek, akikre azt mondják, hogy csak harminc felett találják meg a szerelmet. te köztük vagy?