Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a kolléganőm pasiját a Tinderen – van erre jó reakció?

Ahogy sokan mások a karantén idején, úgy én is a társkereső alkalmazásban kerestem menedéket az egyhangú mindennapokból. Elvégre is, hol ismerkedjen az ember lánya, ha a lakást sem hagyhatja el?! Na, de ami ott várt rám, arra sose gondoltam volna. Bár egyre több helyről hallom, hogy éppen egy ilyen randiappnak köszönhetően találtak egymásra, – sőt a baráti körben is vannak, akik nemrég mondták ki a boldogító igent egy hasonló találka után – mégis kissé szkeptikusan álltam a dologhoz. Mindenesetre belevágtam, és elkezdtem nézelődni, hátha nekem is szerencsém lesz. Az első meglepetés akkor ért, amikor a szomszéd srácba futottam, aki (ezek szerint) szintén keresi még a társát, aztán úgy döntöttem, hogy miután a lépcsőházban sem szoktunk hosszasan csevegni, őt bizony balra húzom. Aztán megannyi ismeretlen arc után jött pár régi ismerős, barát, akikkel (mintha ez lenne a természetes) jobbra húztuk egymást, nevettünk egyet a sikertelen randi porbálozásainkon, majd ment mindenki tovább a dolgára.

És ekkor jött a nagy pofon, ugyanis egy újabb jobbra-balra húzkodás közepén a kolléganőm pasija nézett velem farkasszemet. Egyértelműen felismertem, hiszen bár nem egy osztályon dolgozunk, mégis egyszer-egyszer volt alkalmam összefutni velük a céges rendezvényeknek köszönhetően. Szóval ott van ő, én meg csak vacilláltam, ilyenkor mit kell tenni? Naiv énem persze rögtön elhitette magával, hogy az egész csak félreértés lehet, hiszen olyan jól megvannak! A kolléganő sztorijait hallgatva ebéd közben, mindig is idillinek tűnt a szerelmük, és bár már jó néhány éve együtt vannak, olyan sok közös tervükről mesélt, hogy abba nem férhetett bele egy ilyen kis malőr. Szóval elkönyveltem magamban, hogy ez bizony tévedés lesz, így végül úgy döntöttem, hogy jobbra húzom, lesz, ami lesz. Reménykedtem benne, hogy feldob majd a rendszer nála, és a kamuprofilt se perc alatt lebuktatom. Szerencsémre (vagy nem) a szimpátia „közös volt”, így alig egy nap múlva már párba is álltunk, én pedig gondoltam elhúzom a mézesmadzagot előtte, majd szembesítem vele, hogy másnak adja ki magát, mint aki. Hiába, a sok Gossip Girl, You, és Pretty Little Liars epizód megtette a hatását, igazi mesternek éreztem magam egy perc alatt. Az illúzióm azonban épp ilyen gyorsan omlott össze.

A tökéletesen felépített kis szerepem szerint szerettem volna elküldtem neki egy szöveget, ám ő megelőzött és már pityegett is a telefonom: „De jó téged újra látni!”. Itt valami nagyon nem stimmel, gondoltam magamban. Tovább alakítottam a szerepem, de pár üzenetváltás után rá kellett, hogy jöjjek, ő bizony valóban a kolléganőm pasija. Ami ennél is rosszabb, hogy nem elég, hogy nyilvánosan társat keres, de még csak nem is zavartatja magát amiatt, hogy már én is tudok róla. A kezdeti lelkesedésem egy perc alatt összeomlik, és helyette is én érzem magam szörnyen. Nem szabadkozik, nem kéri, hogy tartsam titokban, hogy „összefutottunk”, ez pedig csak még inkább zavarba hoz. Nem kérdezek semmit, mert nem szeretném, hogy még mélyebben belekavarodjak ebben a helyzetbe. Néhány semmiről szóló üzenetet váltunk még, majd úgy döntök, hogy a legjobb az, ha én gyorsan felszívódok és úgy teszek, mintha az egész meg sem történt volna…

Azóta persze számtalanszor átgondoltam már, de továbbra sem tudom, hogy vajon jó döntést hoztam-e azzal, hogy megőriztem a titkát.