Ha rajtam múlna, leszoktatnám a társadalmat a puszival köszönésről
A puszival köszönés számomra rém fárasztó és idegesítő művelet, amelynek során közelebb kerül az arcom idegen emberek ajkához, mint szeretném. De a helyzet ennél bonyolultabb. Mert valójában nem az a kérdés, hogy miért nem szeretek puszival köszönni (azért, amiért más ki nem állhatja a finomfőzeléket), hanem az, hogy miképp akadályozhatnám meg.
Magyarországon az emberek puszival köszönnek családi és baráti körben, mármint abban az esetben, ha a köszönők között legalább egy nő is szerepel. Ilyenkor két-két puszi jár a két orcára. Ez a szokás. És mint minden társadalmi konvenció, a puszival köszönés előzetes egyeztetés nélkül is érvényben van; mindenki tudja, amikor nem szigorúan üzleti társasági eseményre megy, esetleg véletlenül összefut egy rég látott ismerőssel szombat este a Kazinczy utcában, hogy mi vár rá. Én viszont nem csak tudom, hanem előre tartok is tőle, és ha egy mód van rá, kibújok alóla.
Hogyan kerüljük el a puszit három komplikált lépésben?
Amit majdnem mindenki respektál… miután megértette, hogy a nagyobb távolságtartás híve vagyok, amit hosszú percekig tartó, fáradságos folyamat előz meg. Vagyis, igen, ha nem akarom, hogy összenyálazzák az arcom, akkor először is meg kell állítanom a felém közeledő csücsörítő ajkakat. A csücsörítés ekkor gondterhelt, sőt néha frusztrált biggyedésbe fordul át. Elutasították a közeledésüket, és most kérdések rajzanak az agyukban, mint országúti dinnyeárusbódé körül a darazsak. Nem szeret puszit adni? Miért? Valami baja van velem? Megbántottam? Esetleg herpeszes?