Amivel mindenkit ledöbbentettem: „Bár sosem akartam, mégis felveszem a férjem nevét az esküvőnk után” - elmondom, miért!

A „nem veszem majd fel a férjem nevét” egy olyan alapvető hozzáállás volt bennem, amióta az eszemet tudom (vagyis, amióta először fordult meg a fejemben, hogy egyszer férjhez megyek), mint hogy az ég kék. Nem azért, mert tiltakozni szeretnék ez ellen a rendszer ellen, hanem mert imádom a nevem: alliterál, szinte ugyanazok a betűk szerepelnek a vezeték- és a keresztnevemben, nem csak egy szimpla vezetéknév odatéve egy bármilyen kereszt elé. Szépen meg lett komponálva, és mert az identitásom együtt a kettő. Mindig arra gondoltam, hogy ha pl. Kovács Andi lennék (és elnézést minden Kovács Anditól), akkor simán felveszem a leendő férjem nevét, de a jelenlegi nevemből csak egy van (vagyis a Facebook szerint velem együtt 5 az egész világon), és én így vagyok én.

Szóval, amikor menyasszony lettem...

... a vőlegényem fejében sem fordult meg, hogy ezt a kérdést egyáltalán megvitassuk, mert tudta, hogy nem lehet meggyőzni, nem is akart, mert ezt már azelőtt elfogadta, hogy felmerült volna benne is a kérdés. Ha bárki rákérdezett, szépen elmagyaráztam az okot, és azt is hozzátettem, hogy a mi szakmánkban amúgy is fontosabb a név, mint egy másik területen.

A kötőjel az új 'né'

Az egyik barátnőm nemrég ment férjhez, és neki is nagyon fontos volt, hogy megmaradjon egyben a neve, de szeretett volna a férjéhez is tartozni, ezért kötőjelesen felvette az övét: először a férfi vezetékneve, kötőjellel az övé, majd a keresztneve, így egyben megmaradt a régi neve, és mindenki boldog volt. Bevallom, nekem ez a megoldás sosem tetszett, szerintem béna ez a rengeteg kötőjelezés manapság, tuti, hogy lehetne rá valami statisztikát készíteni, hogy mennyivel több időt töltenek így az emberek az iratok aláírásával. És, amikor a „sima nevű” ismerőseimtől azt hallom, hogy kötőjelesen veszik fel a pasijuk nevét, arra gondolok, hogy miért nem veszik fel csak simán azt, miért kell túlbonyolítani? Aztán egy másik barátnőm, aki most készül az esküvőjére (nekik fél évvel lesz előttünk) magyarázta, hogy ő is így veszi fel, és amúgy milyen szépen hangzana, ha én is felvenném a pasimét, elültette a bogarat a fülemben. Szinte hihetetlen, de eddig valahogy nem is „figyeltem meg” ezt a megoldást. Tudtam, hogy létezik, de a számomra lehetséges verziót sosem mondtam ki, de amikor mégis, rájöttem, hogy nem is olyan rossz.

A megvilágosodás

Ahogy egyre többet agyaltam rajta, rájöttem, hogy igenis szeretném jelezni az összetartozásunkat ezzel. Ha majd lesznek gyerekeink, az ő nevét kapják meg, és szeretném, ha a nevünk is jelezné, mi egy család vagyunk! Tudom-tudom, lennének más lehetőségek is, hogy pl. ő veszi fel az én nevemet, vagy mindkettőnk használná mindkettőnkét, de ennyire nem vagyok éllovas az ilyen ügyekben. És arra is rájöttem, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy valóban házasságra, szövetségre lépjünk, egy szimbóluma annak, hogy a nagyvilág előtt is hivatalossá teszem, hogy ő a férjem. Nem a pasim, nem az élettársam: ő az, akivel az egész életemet össze akarom kötni, akit akkor is szeretni fogok, ha épp utálom, és akit mindenben támogatni fogok. Egy kicsit azt érzem, hogy ez az a végső lépés az Igen előtt a fejemben, amikor bebizonyítom (főleg magamnak), hogy már nem én vagyok a legfontosabb saját magam számára, hanem mi ketten, együtt. Hogy valójában nem is az a fontos, hogy ott van-e kötőjellel a neve az enyém előtt (vagyis sokkal inkább az enyémben), hanem, hogy mit jelképez. És, hogy eljutottam végre odáig, hogy belső indíttatásból, mindenféle nyomás nélkül ott akarom tudni azt a nevet az enyémben, és ez örömet okoz. Mintha új szintre léptem volna a kapcsolatunkban, és ez szuperjó érzés. Csak mert akarom.