Hogyan szoktam le véres verejtékkel a cigiről?

Az egyik kollégám nyugdíjba ment. Pár napja búcsúztunk el tőle, ő pedig köszönőbeszédében elejtett egy félmondatot, amin a többség csak nevetgélt, én viszont majdnem elbőgtem magam. Jelen helyzetét, azaz hogy holnaptól nincs osztályterem, digitális napló és dolgozatjavítás, ahhoz a lelkiállapothoz hasonlította, amikor közel húsz évvel ezelőtt hirtelen letette a cigit, és hetekre súlyos depresszióba esett.

Bevallom, nem a kollégám távozása csalt könnyeket a szemembe (amúgy kedveltem őt), hanem a mondat, ami telibe talált: én másfél hónapja szakítottam a dobozba zárt kedvessel, és nem állítom, hogy túl vagyok rajta. Mert a cigiről leszokni tényleg olyan, mint szakítani a nagy szerelemmel, végigcsinálni egy válást, meggyászolni valakit, aki közel állt hozzánk. Rettenetes fizikai és lelki munka. Tudom, mert már nem először csinálom végig.

Gyerekkoromban gyűlöltem őt. Apám Symphoniát szívott, én meg átdobtam a büdös bagót a szomszéd kertjébe, hátha nem jön többé vissza. Persze némi kis gyerekcsíny egy ilyen elszánt szörnyetegnek nem akadály, s talán bosszúból határozta el, hogy engem is elcsábít. Úgy jöttünk össze, ahogy a legtöbben szoktak: tizenéves voltam, és mindenáron menő akartam lenni az osztályban. Ma már tiszta ciki, de emlékszem, amikor az egyik – vagánynak tartott, valójában borzasztó rossz arc – osztálytársam megvetően megjegyezte: „Te nem is tüdőzöd le a füstöt!”, mire én kétségbeesett szervilizmussal mutattam neki, hogy de, igenis, én beszívom, lent tartom, akár addig, amíg meg nem fulladok.

Hamar kiderült, hogy nem a kocadohányosok táborába sorolt a jóisten, akiknek az alkalmi dohányzás bőven megteszi, hanem a kőkemény függők csoportjába osztottak be. Harmincas éveim elejéig stabil és szoros volt szerelmi viszonyunk: napi egy doboz körül füstöltem, ürügy se kellett hozzá. Ha stresszeltem, nyilván még több elment, egy volt a biztos: életritmusomat, rítusaimat a rudacskák hűségesen kísérték, nem is törtem az egészen a fejemet túl sokat, a szenvedélyt természetes folyamatnak tekintettem, ami ellen nem sokat lehet, de nem is kell tenni. Rágyújtottam a reggeli kávéhoz, a buszra várva, kirándulás közben, vécékben, vonaton, autóban, erkélyeken, kesztyűben vacogva, a strandon ötven fokban. Sokadmagammal füstfüggönyöket aggattunk az egyetemi büfére, a kiskocsmákba, a házibulikba, a hajnali mulatók dekadens tereibe, a munkahelyek dohányzórészlegébe – amíg még volt ilyen. Ha valamilyen oknál fogva egy-két órán át nem tudtam rágyújtani, nyugtalan lettem, izegtem-mozogtam, és a mozit kivéve minden programnál találtam ürügyet, hogy kisurranhassak. Használtam menekülőútnak, szórakozásnak, meditációs eszköznek, ribancpálcának, stresszcsillapítónak. Néha úgy éreztem, egyedül ő tart egyben.

Egyébként is szerettem dohányozni, satuba fogott az álságos romantika. Szerettem a cigi tapintását, az előkunkorodó füstöt, az öngyújtókat, amiket mindig elhagytam, amíg egyszer nem kaptam igazi benzinest, az még ma is megvan valahol. Szerettem a Multit, a Lucky-t, a Pall Mallt, a Davidoffot, felváltva. Szerettem kecsesen – modorosan? – eltartani magamtól a szálat, és fejemet felszegve az ég felé fújni a füstöt, közben azt képzelni, hogy klasszikus filmsztárokra emlékeztetek, Karádyra vagy Garbóra, akiknek annyira de annyira jól állt a dohányzás.

Harmincas éveim elején érkezett az első megmagyarázhatatlan undor. A tizedik szál után a többi már nem esett olyan jól, mint régen. Néha csak ránéztem a kezemben füstölgő pálcikára, és megkérdeztem magamtól, mégis mi a jó istent csinálok. Az utcán dohányzó nők már nem szexinek tűntek, inkább igénytelennek, és magamat se láttam épp Garbónak a kirakatüvegben, ahogy esetlenül szívogatom az olcsó vackot. Puff, másnap leraktam.

Érdekes módon a fizikai elvonás sokkal kevésbé gyötört meg, mint a lelki: a közvetlen vágy hetek alatt elmúlt, a mély gyász azonban még sokáig ült a szívemen. Nehezen állítottam meg a gyarapodó súlyfelesleget. Reggelenként elpityeregtem magam a kávé fölött, a dohányzó kollégákat messze elkerültem, a kocsmában feszengtem a füstfelhőben, kétszer olyan részeg voltam, mint máskor, és felvettem azt a szokást, hogy egy meggyújtatlan cigit szorongatok az ujjaim között, néha bele-beleszívva, hogy csillapítsam a szívverésemet.

Egyébként ugyanezt csináltam a ropival, a ceruzával, és eleinte bármilyen kajával: valamivel be kellett tömni az orális fixáció száját. Hat hét után határozottan jobban éreztem magam, egyet azonban nem tudtam megszokni: alkoholhoz, bulihoz hónapok múlva is ugyanúgy gyötört a sóvárgás egy slukk után, mint az első időben.

A cikk folytatásáért kattints IDE!