Tabutéma: csak azért szüljek, mert endometriózisom van?

Tisztában vagyok vele. Nem szeretném sajnáltatni magamat, de leírhatatlanul unom már, hogy többször is át kell gondolnom, mit szeretnék mondani, ha az endometriózis szó felmerül. Bizonyára sokan hallottunk már erről a nőgyógyászati betegségről, amely fájdalmas és igen kegyetlen kór.

Lerövidítve a méhszöveteim rossz helyekre vándoroltak, és emiatt görcsöket, fájdalmakat és kellemetlen nőgyógyászati problémákat okoztak és okoznak a mai napig számomra.

Ha megosztom a történetemet és felvállalom, hogy én is érzékeny, sérülékeny nő vagyok, akkor sem lesz jobb a helyzetem, viszont a lelkem gyógyulásnak indul. Elvileg. Azáltal, hogy pár mondattal és a megélt érzéseimmel megnyílok mások felé.

Annyiszor kaptam már hideget és meleget, amikor az endometriózissal való küzdelmeimről beszéltem, írtam vagy éppen posztoltam, hogy már megszámolni sem tudom pontosan. Sok bántás ért az elmúlt évek során, ami pedig talán a legmeglepőbb: nem csupán távoli ismerősök vagy idegen emberek ítélték el a viselkedésemet és a témáról való megnyilvánulásaimat, hanem sokszor a családom távoli vagy nem távoli tagjai is!

Mondatok, amelyek csak visszahúztak

Ha már őszinteségi rohamom van és terápiás vagy nem terápiás jelleggel, de leírok mindent, akkor talán az lesz a leghasznosabb minden érintett nő számára, ha szó szerint idézek pár „kedveskedő” mondatot, amelyek az elmúlt két év során hangzottak el mások szájából a betegségemmel kapcsolatban.

A következő mondatfoszlányok megosztásával egyetlen nagyobb célom van: felnyitni végre azon emberek szemét, akik valamilyen oknál fogva még mindig nincsenek tisztában azzal, hogy az endometriózisban érintett betegek lelke ugyanúgy törékeny, mint bárki másé!

Nem mi választottuk magunknak a betegséget és nem fürdünk a figyelemben, amelyet az orvosok vagy mások tanúsítanak az irányunkban.

Ugyanúgy dolgozunk, háztartást vezetünk, vállalkozunk, élünk, küzdünk és harcolunk mindenért az életben, mint ahogyan mások.

Kérlek ne lepődj meg, ha megdöbbentő mondatokat fogsz olvasni! Nem neked vagy nekem kell szégyenkeznem miattuk, hanem azoknak az embereknek, akik meggondolatlanul, a másik lelkébe beletiporva kimondták őket.

„A műtét után úgyis ki fog derülni, hogy semmi bajod nem volt. Csak beképzelted az egészet azért, hogy figyeljenek rád.”

„Szerintem az elmédben van a gikszer, nem a testedben.”

„Kisasszony! Magának kutya baja, engedje már el a betegségtudatot!”

„Most akkor neked soha nem lehet gyereked? Talán nem is probléma, hiszen úgysem akartál soha.”

„Ez az endometriózis most ilyen divat betegség lett?”

„Én a te helyedben nem írnék erről a betegségről és nem is beszélnék róla senkinek. Én szégyellném, hogy beteg vagyok és egyedül próbálnám megoldani, nem szétkürtölni.”

„Most már húst meg csokoládét sem ehetsz? Ez a legújabb tanács az orvosodtól?”

„Folyamatosan mosolyogsz a képeken és egész jól nézel ki. Nem hiszem, hogy beteg lennél!”

Hidd el, lenne még bőven a tarsolyomban ezekhez hasonló „törődő” megjegyzés, de igyekszem nem a múltra és a rosszindulatú dolgokra összpontosítani, ezért most inkább a porba tiprom az összes ilyen emléket ahelyett, hogy papírra vetném őket.

A legtöbb szakember azt állítja, hogy ha leírjuk a gondolatainkat és a minket ért történéseket, azáltal gyógyulunk és megtanuljuk elengedni a fájdalmakat. Én nagyon próbálok hinni ebben, ezért most így teszek és remélem hatással lesznek a szavaim sok-sok nőre, aki hasonlóképpen érez és él.

Fordulópont? Egy újabb tanács

Egy nagyon fontos téma miatt íródik most ez a cikk: azért, hogy egyetlen endometriózisban érintett nő se érezze magát rosszul amiatt, mert jelenleg nem szeretne gyereket! Ne érezd magadat hibásnak vagy idiótának csak azért, mert az orvosod szerint a gyermekvállalás egy potenciális megoldás lehetne a fájdalmaidra és a betegség lecsillapítására.

Pontosan 4 hete, a nyaralásom előtt kellett visszamennem kontrollra a nőgyógyász-sebészemhez. Szerintem már megszokta, hogy 3 havonta állandó „vendég” vagyok a rendelésén és sajnos sosem szolgálok jó hírekkel a számára.

Az előttem várakozó nők többsége várandós és emiatt van itt. Boldogan nyújtják ki a karjukat, miközben a recepciós asszisztens kisasszony meghatódva méri meg a kismama vérnyomását. Közben az élet szép dolgairól és a babázás szépségeiről beszélgetnek. Én meg mellettük ülök a bőr kanapén és legszívesebben kirohannék a rendelőből.

Elegem van. Szégyenkezem, hogy megint azért vagyok itt, mert nem csillapodnak a görcseim és a nőgyógyászati problémáim. Nyitódik a fa burkolatú ajtó és a sebész kedves hangon szólítja a következő kismamát, aki boldogan belibben az ajtaján. Nevetés és vidám csevej, ennyit hallok az ajtó záródása után. Szóval ilyen is lehet egy nőgyógyászati vizit? Jó hírekkel és kiegyensúlyozottsággal teli?

Eddigi életem során még sosem tapasztaltam ilyet a saját részemről, így csak csendben magamba roskadok megint és újra szégyenkezem. Magamat okolom minden miatt és attól félek, hogy az orvosom is el fog ítélni.

Féltékeny vagyok a mellettem várakozó, szintén várandós nőre. Na nem azért, mert gyereket szeretnék, hanem a helyzete miatt. Fájdalmak nélkül él. Vagyis ezt gondolom…

Az óra elüti a 14:00 órát, az előttem lévő kismama pedig boldogan búcsúzik el az orvosomtól. Na persze, gondoltam, hogy az ő történetének szép vége lesz. „Várom szeretettel 3 hét múlva!” - int felé az orvos, majd mélabúsan és kissé gondterhelten rám pillantva mondja a nevemet és kitárja a rendelője ajtaját.

A szívem annyira dobog, hogy szerintem hamarosan kiesik. Próbálok elvonatkoztatni a jeges félelemtől, ami a torkomat szorongatja és bátran rámosolygok, majd belépek.

Elmondom, hogy még mindig fáj, sokszor görcsöl az alhasam, a hasam pedig folyamatosan puffad. Megcsinálja az ultrahang vizsgálatot, majd kijelenti, hogy azon minden rendben van, de ez biztosan endometriózis, hiszen műtöttek már vele, a tüneteim pedig tipikusak. Fantasztikus, gondolom magamban szarkasztikusan. Valahol sejtettem, hiába műtöttek ezzel 2 évvel ezelőtt, ez a betegség még mindig a markában tart, ahogyan a legtöbb nőt is.

Amikor felöltözöm, odaülök az asztalához és rám nézve azt mondja: „Ugye szedi a gyógyszert, amit az endometriózisra írtam fel?” A válaszom igen és egy szomorú, beletörődő pillantás, hogy ettől a kis bogyótól várjuk a változást már sokadik hónapja. Itt ma nem váltom meg a világot, az is biztos.

Már állnék fel, amikor így szól: „A tüneteit egyértelműen az endometriózis okozhatja, bár a panaszok sokszor bizonytalan eredetűek. Tudja, mi lenne a megoldás?” - kérdezi, miközben elkezd kalapálni a szívem.

Nemmel válaszolok és előre félek, hogy megint milyen fájdalmas injekciót, kezelést vagy durva mellékhatásokkal járó gyógyszert akar felírni nekem.

„Teherbe kellene esnie, az segíthetne a betegségen” - mondja.

Ezen a ponton elhalványul a látásom a szemembe tóduló könnyek hatására, és érzem, hogy agresszívvá fogok válni kb. 2 perc múlva, így csak ennyit felelek: „Semmiképpen sem szeretném, köszönöm!”

Rákérdezek még a kontrasztanyagos MR vizsgálat elvégzésére, amellyel talán láthatunk valamit, de ez sem 100%-ig biztos, ugyanis az esetek nagyobb részében nem mutatja ki mindig az endometriózist. Ha már béltükrözésem is volt, akkor ezt is bevállalom az eredmény érdekében, szóval gondoltam elvégeztetem a háziorvosom és más orvosok által ajánlott MR vizsgálatot is.

Felállok és kilépek a rendelőből, az orvosom pedig megint ugyanazzal a szomorú és kissé sajnálkozó pillantással int búcsút nekem, a folyamatosan visszatérő mumusnak, aki sosem tud jó hírrel szolgálni.

A gyerek nem egy fájdalomcsillapító eszköz!

Amíg hazaérek a rendelőből, az idegeim pattanásig feszülnek. Azt érzem, hogy lebegek, méghozzá egy másik univerzumban. Az orvos szavai visszhangoznak a fejemben: „A teherbeesés segíthetne.”

„Francba az egésszel, úgy utálom ezt a témát már!” - gondolom magamban és nem tudom, mitévő legyek. Vagyis abban biztos vagyok, hogy nem vagyok sem lelkileg, sem fizikálisan, sem sehogyan felkészülve egy gyerekre és nem tudom, hogy valaha az leszek -e.

Bűntudatot kellene éreznem azért, mert nem akarok ebbe belevágni? Nem fogok! Éppen amiatt lenne szörnyű bűntudatom, hogyha fájdalomcsillapítás céljából, a gyógyulásomat remélve akarnék gyereket.

Hogy tudnék ránézni? Hogyan magyaráznám el neki, hogy csak azért született meg, mert nem használtak a gyógyszerek, sem a nemrég elvégzett műtét?

Annyi kérdés kering a fejemben, hogy csoda, ha nem kapok migrént tőlük. Nagy levegőt veszek, hosszan kifújom és úgy döntök, hogy holnaptól még erősebb nő leszek!

Legyél Te is bátor és sose engedd, hogy mások rákényszerítsenek valami olyanra, amire még nem állsz készen!

A gyermekvállalás nem játék, ahogyan az endometriózis sem!

Olvasnál még a témában? Akkor katt a galériára!