„Nem te vagy a hibás, hanem én” – az utolsó percben mondta le az első randit és még én érzem rosszul magam

Vannak íratlan szabályai a randizásnak, amiket szép lassan kiskamaszkorunktól kezdve, mint a szivacs, úgy szívunk magunkba. Tudjuk, hogy nem illik késni a megbeszélt időpontról (mondjuk ez minden más alkalomra is vonatkozna), hogy érdemes természetesen viselkedni, vagy épp, hogy mit ildomos ilyenkor viselni – a listát persze hosszasan folytathatnánk még…

Azonban az elmúlt években, ahogy sok minden más, úgy a randizási szokások is merőben átalakultak. Az okostelefonoknak köszönhetően ma már (sajnos!) mindenféle kellemetlenségérzet nélkül dobhatunk egy üzenetet a másikra, hogy késünk pár percet, vagy rosszabb esetben szintén alternatív módokon közölhetjük, hogy el kell halasztani a találkozót. (Bezzeg a régi szép időkben…) A még rosszabb eset pedig az, amikor pár órával az első randi előtt jön a telefon a másiktól, hogy lemondja. Nem, nem jött közbe semmi, csupán úgy döntött, hogy mégsem akarja/áll készen rá.

A minap épp az utóbbit sikerült megtapasztalnom és mondanom sem kell, ahogy kiskamaszként, úgy felnőttként sem viseltem túl jól a semmiből jött lepattintást. Bár talán nincs is olyan, aki nem venné magára ezt a fajta elutasítást, még ha el is hangzik a határozottan közhelyes „Nem te vagy a hibás, hanem én” kezdetű mondat. Nos, mit lehet ilyenkor tenni? Azt mondják, hogy az ember amit nagyon akar, azt sikerül bevonzania az életébe – ha jobban belegondolok, én ezért a „pofonért” most tényleg mindent megtettem. Történt ugyanis néhány hete, hogy egy másik randipartner is az utolsó pillanatban mondta le a találkozót, de ő nagyon lazán letudta egy üzenettel. Ez pedig olyan szinten bántott, hogy minden barátnőmnek szóvá is tettem: „kevésbé esett volna rosszul, ha legalább a telefont felemelni” – az olyan korrekt… Kérd és megadatik, mondják a spirituális mesterek. Addig mondogattam, míg sikerült megteremtenem a helyzetet és amilyen gyorsan lépett be az a bizonyos új illető az életembe, olyan gyorsan távozott is, ám való igaz ő legalább felemelte a telefont, amikor úgy döntött, hogy az utolsó pillanatban kihátrál a még éppencsak megkezdett történetünkből. A kérdés persze felvetődik: valóban könnyebb volt így? Nem, nagyon nem. Időm nem volt felocsúdni, hogy mi is történik a vonal másik végén, annyira meglepődtem. Ő persze szabadkozott, de az a néhány perces beszélgetés, akkor és ott, rengetegnek tűnt. Már csak hab volt a tortán, hogy lányos zavaromban (oké, nézzük el nekem, erre tényleg nem számítottam) még sikerült nekem elnézést kérnem, amiért lemondta…

Bizony, hiába a megannyi szakértői vélemény ismerete, a szorzótáblával egy időben bemagolt randi-szabályzat, és hiába roskadozik a polcom százszor kiolvasott pszichológiai könyvektől, ez a történet most fejbe kellett, hogy üssön egy kicsit. Mindig, mindenre van egy B-tervem, számtalan forgatókönyv cikázik a fejemben egy-egy még meg nem élt szituáció előtt, hogy milyen kérdések merülhetnek fel, milyen bökkenők lehetnek. De ezúttal úgy éreztem, hogy nincs szükség ezekre, hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy annak kell, nem túlgondolva. A hangját hallva biztos vagyok benne, hogy ő már estére „túl is képett” ezen a sztorin – nem úgy én. Valamiért ennek így kellett történnie, csak legalább ne kértem volna elnézést helyette…