"Rosszanyaság"

Legutóbbi írásom érdekes viszhangot keltett a bulvársajtó hasábjain és ez erősen elgondolkodtatott, hogy megéri-e őszintének lenni a mai világban. Pozitív ember lévén arra jutottam: meg. "Márcsakazértismeg". A test. Ennyi ment át abból, amit akkor mondani próbáltam. Igen, ennyi. Hogy van testem és én sem vagyok mindig tökéletes. Bármily furcsa, de nem úgy kelek ki az ágyból, hogy be van lőve a séróm, mint "Récsölnek a Jóbarátokban" és igen pizsiben alszom, nem bőrnaciban és néha sápadt vagyok és karikás a szemem alja. Na bumm. Mikor is kezdtünk olyan világban élni, ahol ez a legfontosabb? Ahol egy alapvetően a lelket inspiráló megmozgatási szándékból, testcentrikus mondanivalót gyártanak? Amikor a média legálissá tette a rosszmájúságot, a hazugságot, a kárörvendést és bíráskodást, lavinát indított el. Azóta folynak mindenhonnan a negatív (sokszor arcukat, nevüket nem vállaló) rosszindulatú kommentek és (sajnos) fekete ruhában temetjük a humort és az öniróniát. Mindenki a másikkal van elfoglalva, megy az ítélkezés és az uszítás. Már nem önmagunk miatt formáljuk a testünket vagy öltözünk fel szépen, hanem azért, hogy ne szóljanak meg. Vagy, hogy másoknak tessünk. És ha hibázol, esetleg "urambocsá" jól érzed magad ahogy vagy, akkor hiéna hordák tépnek szét, majd' keselyű hadak csapnak le rád. Mármint arra, ami megmaradt még csekélyke önbecsülésedből.

Nem olyan rég történt velem, hogy egy ismeretlen kedvesnek álcázott néni, már másodjára kapott el a kapu előtt és próbálta rám önteni a mondanivalóját. Tudni kell rólam, hogy igencsak kerülöm a bulvárt, a mindennapi életemben igyekszem inkognitó-módban maradni. Utálom a felesleges magamutogatást, ami nem a szakmámra irányuló kérdés vagy figyelem az alól bevallom, igyekszem kibújni. A barátaim többségét még gyermekként vagy kamaszként ismertem meg. Távol tartom magam a celebektől, minden felesleges cécótól és a gyermekem is így szándékszom nevelni. De ennyit rólam, térjünk vissza a nénire. Első alkalommal kezdésként kérdezés nélkül benézett a babakocsiba és "jólmegbámulta" a csimotát (aki láthatóan értetlenül kamillázott, hogy miért nézegeti egy idegen, mint valami állatkerti majmot és miért ilyen közelről... ) . Köpni-nyelni nem tudtam. Tőlem nagyon távol áll az ilyesfajta tolakodás, ezért általában igen tanácstalanul állok a jelenség láttán. Majd hozzám fordult és feltett néhány rendkívül intim kérdést (nem részletezném inkább) és végül megspékelte azzal, hogy látott valami magazinban (blablabla), hogy olvasta miként nevelem a gyerekem (blablabla) és az miért rossz és "jaj nagyon előnytelenül nézett ki a képen" (ennek láthatóan nagyon örült). Mire felfogtam volna mi történik éppen, negédes mosollyal az arcán távozott.

Döbbenet maradt utána. Aztán elnevettem magam. Egy ismeretlen, kotnyeles ember "jólkioktatott" egy olyan dologról, amihez semmi köze és nem mellesleg nem is tud semmit. Tipikus esete a "tv-ben láttam, ezért ismerem is"-nek és a "média minden ferdítését elhiszem"-nek. A második találkozásunkkor nemes egyszerűséggel mosolyogva-integetve, de se szó, se beszéd áttoltam a babakocsit a másik oldalra. Na, ilyen ez a "popszakma". Megértettem végre. Az hogy ki és mit gondol, milyen anya vagyok, nem számít. Ezt majd a kislányom fogja megmondani húsz év múlva, az ő véleménye lesz releváns. Megfigyeléseim szerint ez nem csak egy "sztáranyát" (már a szótól is ráz a hideg, meg a nevetés is) sújt, csak nagyobb felületen kapja egy ismert ember. A hétköznapi életben ítélkezik a postás, a szomszéd, az orvos, a kukás, az anyós és még sorolhatnám. Hogy mit lehet tenni? Semmit. Nevetni. Mosolyogni. Szeretni. Rájuk hagyni. Úgy élni (törvényes és erkölcsi keretek között persze), ahogy a családunknak és nekünk a legjobb. Amit pedig a jóakarat és szeretet vezérel, azzal nagy gond már nem lehet. Én így próbálok élni.

Drága anyukák, ne hagyjátok elrontani a kedvetek!

J.V.

A fenti írásból idézni csak pontosan és forrásmegjelöléssel lehet, ennek figyelmen kívül hagyása jogi következményeket von maga után .