Mozdulni és kimozdulni

Aggódunk, hogy nem lesz minden rendben a gyerekkel és igazság szerint félünk, hogy velünk sem lesz minden rendben... Miután megszületett a kislányom néhány hét után lejött egy-két teher a vállamról (jött helyette száz másik), túlestem az első bukdácsolásokon és lassanként újra eszembe jutott, hogy "Jééé! Én is létezem..." Azt hiszem, akinek van már csimotája, annak mondanom sem kell, hogy a szülés utáni első tükörbe nézés érdekes keveréke a döbbenetnek (Mi ez az izé itt a hasamon?!?) és a teljes elkeseredésnek (Mostantól akkor így nézek ki?) . Személy szerint én csak álltam tátott szájjal és azon töprengtem, hogy "remek, mostantól Micimackónak hivathatom magam". Ez az apróbetűs rész, amit nem olvastunk el és ezért most csak állunk és nézünk mint az a bizonyos Rozál a mozgófényképszínházban. Aztán kérdezgetjük a többi anyukát, hogy ugyan miért nem említették ezt az "aprópötipicike" tényt, hogy életünk értelmének világra hozatala után, úgy fogjuk érezni magunkat a bőrünkben, mint egy félig leeresztett felfújhatós gumimatrac, amit Pistike a Balatonban hagyott órákig, ezért lötyög benne valami víz, kiszívott a nap és nyeklik-nyaklik a szélben.

Mert bizony nem láttam még anyukát, aki tökéletesen elégedett lett volna önmagával szülés után. Sőt! A test persze teszi a dolgát és szép lassan visszaáll, mégsem látjuk magunkat olyannak, amilyennek szeretnénk. És itt jön be a félelem. Az emberek nagy többsége végigrettegi az életét és képtelen kimozdulni a komfortzónájából. Tele vagyunk elfojtásokkal, ettől persze szorongani kezdünk, így szépen lassan átveszi az uralmat a depresszió. De hagyjuk az olcsó otthoni pszichológiát, a lényeg az, hogy azt hiszem minden a félelemmel kezdődik.

Világéletemben utáltam és küzdöttem az ilyen negatív, alattomos érzések ellen, ezért amint engedélyt kaptam rá, újra járni kezdtem a kedvenc küzdősport edzéseimre, azóta futni is elkezdtem, és ledobtam a mártír jelmezt. Ehhez persze szükséges minimum egy lelkes nagymama és/vagy egy megértő, segítőkész pár, aki hajlandó bevállalni a gyereket, amíg mi kimozogjuk magunkat. Én egy ideig próbálkoztam, hogy amíg Emma alszik, addig tornázom otthon. Két nap után már nem lehetett meggyőzni, hogy a lakás nem úgy néz ki, mint az amcsi filmekben a new yorki bérlakás, ahol csótányok rohangálnak és a bolond szomszéd virágos nyeglizsében ordítozik a folyosón. Bár mióta felfedeztem, hogy kenguruban is lehet porszívózni, sokat javult a helyzet. Az edzést pedig át lehet tenni estére, mellesleg számomra mindig is ez volt az ideális időpont a sportra . Ilyenkor alig vannak az utcán, üvölt a zene a fülemben és elszállnak a gondok egy kellemes kocogás közben. Legutóbb jót röhögtem magamon, ugyanis, az egyik esti futásom alkalmával annyira belefeledkeztem valami Beyoncé számba, hogy megálltam és vonaglani kezdtem az utca közepén, egy klipbe képzelve magam (tipikus) és két bagzó mozdulat közt tűnt fel ("nemisénlennék"), hogy egy ötvenes párocska sétál velem szembe kissé furcsálva az eléjük táruló látványt. És hogy igazán Bridget Jones-os legyek még halálra is rémültem tőlük, sikkantottam egyet, majd úgy iszkoltam tovább mint egy nyúl... De az a fontos, hogy megmozdultam.

Hölgyeim, én azt mondom ne sajnáljuk magunkat és ne keressük a kifogásokat! Minden ítélkezés nélkül javaslom, hogy tegyük meg, amit megtehetünk magunkért és bármilyen furcsa, a gyerekünkért. Hiszem, hogy egy anya, aki boldog és jól érzi magát a bőrében nagyobb eséllyel nevel az utódjából egészséges énképpel rendelkező felnőttet.

Szóval Lányok, Asszonyok, Csajok hajrá és gyerünk! Na megyek is futni...Pá!