Anyává válni

Sokat gondolkoztam a várandósság ideje alatt, hogy mikor jön el az a perc, mikor teljesen tudatában leszek annak, hogy igen, immáron mami vagyok.

Az első ilyen felismerésem elég banálisnak mondható. A kórházban történt, hogy a protokoll szerint előírt papírmunkát végeztem, egyszerű adatok kitöltése közben került elém a kettősponttal ellátott "anyja neve" kérdés, amire automatikusan az én Édesanyám nevét írtam be és a legjobb, hogy persze fel sem tűnt. Az intéző hölgy roppant kedvesen (de azon a hangon, amin az ember csak egy kissé gyengeelméjű humanoidhoz beszélne) közölte, hogy az anya ez esetben én vagyok, így bizony az én nevem kell, hogy a kitöltendő mezőbe kerüljön. Nos igen, "anyja neve: Janicsák Veronika", ez mellbe vágott, persze jó értelemben, ugyanis könnyeket csalt a szemembe. Ezzel a cselekedetemmel végképp azt a látszatot keltettem az intézőben, hogy egy (de legalább egy) kerekem nincs ki.

A második nagy felismerésem esete viszont előcsalta belőlem az egészséges öniróniát és ezzel rá is jöttem, hogy a nevelés egyik legfontosabb eleme számomra ez a derűs tisztánlátás. Történt ugyanis, hogy mint ahogy az lenni szokott megállapítottam, hogy az én tökmagom bizony rendkívüli intelligenciával, sőt mi több, meg merem kockáztatni átlagon felülivel rendelkezik. Klasszikus szülői gondolatok ezek, amiket (jobb esetben) az ember igyekszik titkolni, de legalábbis visszafogni magát és maximum finom, álcázott dicsekvéssel adni a többi anyuka tudtára. Értelmes ember ezen vélekedéseit legfeljebb szűk körben vállalja nyíltan. Az erre legmegfelelőbb célszemély ki lehetne más, mint a nagymama, aki eleve duplán elfogult és persze minden helyzetet kihasznál az "unokadicsérés"-re. Szóval egyik nap mikor is bevásárolni indultam anyukám elkísért, én pedig büszkén újságoltam el Neki, hogy Emma nem fogadja el a cumit és ez nyilván annak a jele, hogy briliáns elméjével kilogikázta, hogy azt bizony, hiába szíjja...

A drága jó nagymama természetesen egyetértett, ama vélekedésemmel, hogy a gyermek "Einsteinisztikus" vonásokat mutat. Ami ezután történt az már komikum, nem lepődtem volna meg, ha a háttérben csendben elindul a Benny Hill zenéje és Gálvölgyi János "audiokommentál". Az én méhemnek gyümölcse ugyanis fület gyönyörködtető ordítozásba kezdett a bevásárlóközpont kellős közepén. Eközben, én igyekeztem előásni minden olvasott, hallott, tanult praktikát és különböző variációkban, lehetőleg gyorsított változatban (mondom: tütütütűtűtütütütü) előadni. Végső kétségbeesésemben előkaptam a kissé mellőzött, elhanyagolt cumit, amiről akkor még nem sejtettem, hogy olyanok leszünk, mint a borsó meg a héja - hogy egy klasszikust idézzek. Mondanom sem kell, hogy Az gyermek, Az cumit, a legnagyobb békességben cuclizgatta, a bevásárlást követő hazaúton (is).Anyukámmal könnyesre röhögtük magunkat, magunkon. Azóta is rendszeres humorizálásunk tárgya az eset.

Konzekvencia: anyának lenni nem csak egy tény, nem csupán egy, a nevünkkel kitöltött mező az űrlapon. Ezt persze tudva tudjuk, de gyakorlatban azért mégis más. A mi dolgunk, hogy egészséges elfogultságunkkal, szeretetünkkel szárnyakat adjunk gyermekeinknek, ne pedig hátizsákot, jól megpakolva. Önbizalmat, bátorságot, erőt és szorgalmat, ami talán olyan helyre repítheti el őket, ahol előttük még nem járt senki.

J.V.