Szeretve lenni csodálatos érzés, de ez nem hullik csak úgy az ölünkbe: tanulni kell

Nem hagyhattam ki, körbekérdeztem a baráti körömben, ki hogyan fogalmazná meg a hétköznapi rohanás közepette a „love” szót. Direkt hagytam angolosan, hiszen a magyar nyelvben egy fokkal szerencsésebbek vagyunk, van külön szavunk a „mezei” szeretetre és a „felsőbbrendű” szerelemre, így ez a szétválasztás adott. A kettős nyelvi befolyásra tekintettel a mini közvéleménykutatásom semmiféle konszenzusra nem jutott. Volt, akinek a feltétel nélküli elfogadás, másnak a támogatás konstans jelenléte ugrott be róla, míg olyan is akadt, aki nemes egyszerűséggel az élettel magával azonosította. Gloria Jean Watkins, ismertebb nevén bell hooks, amerikai írónő, akadémikus, aktivista (aki szándékosan írta kis kezdőbetűkkel a nevét) egy egész könyvet írt a szeretésről. All About Love: New Visions című alkotása szignifikáns és hiánypótló. A szeretés fogalmi elemévé teszi a spirituális növekedést, mint központi mozgatórugót, és a szeretetet adó felet aktív szereplővé emeli azzal, hogy ezt a növekedést, nem csupán saját maga, hanem egy másik egyén vagy közösség irányába is gyakorolnia kell(ene).

Ehhez képest a keresőmotoros találat teljesen cserben hagyott. A „love” szóra kivétel nélkül főneves, alkalmanként mellékneves találatok jöttek szembe velem. Kezdett beigazolódni az, amit nemrégiben olvastam, a 21. század társadalma passzívan értelmezi ezt az érzést, egy mástól kapott ajándékként, ígéretként, vagy egyszerűen csodaként, amely csak úgy hirtelen megtörténik velünk. Általánosságban a szeretést a romantikus kötődéssel azonosítjuk, fogalmi készletünk még némi gondolkodás után sem feltétlenül bővül ki más dimenziókkal. A popkultúra globális megjelenése óta aligha van olyan közösség a Földön, amely ne hallotta vagy olvasta volna a „love” szót. Sokunknak ismerős lehet a 90-es évek elejéről Haddaway nagysikerű slágerének refrénje. Az énekes is arra próbált választ kapni, hogy mi a szerelem/szeretés (What is Love?), habár a definiálásban csak addig jutott, hogy mit nem szeretne ezen a címen: abúzust, bántást. És ezzel fején is találta a szöget. Már az sokat elárul, hogy szófordulatként használjuk a „szerelem fáj”, „azért teszem, mert szeretlek” kifejezéseket, emellett a statisztikák is azt mutatják, hogy minden harmadik nő és minden negyedik férfi tapasztalt már bántalmazást intim kapcsolatban.

forrás: Photo by Kelly Sikkema on Unsplash

A marslakók köztünk élnek?

De szeretünk-e igazán, ha mindeközben szóban, érzelmileg vagy akár fizikálisan is sértjük a partnerünket, netalán önmagunkat is. Hooks szerint sok köze lehet a disszonanciához a partnereink felé tanúsított tanult, kényszeredett manipulációnak. A patriarchális társadalmi berendezkedés nem engedi meg a nemi szerepektől való eltérést, nőknek és férfiaknak előre elrendeltetett módon kell az érzelmeit kifejeznie. A hiedelem ugyanis úgy tartja, hogy az egyes szexuális nemeknek veleszületett, öröklött tulajdonságaik vannak. Biztosan ismerősen hangzik ‘A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek’ könyvcím. Ebben a szerző John Gray arról értekezik, hogy a Mars jelképezi az erőt, teljesítményt, önmegvalósítást, míg a Vénusz a folyamatos kommunikációt és gondoskodást. A könyv kritikusai – és jónéhány anatómiai kutatás is – célkeresztbe vette ezt a sztereotip gondolatmenetet. Biológiai értelemben véve a nők és férfiak agya, létfontosságú szervi felépítése között nincs éles különbség, minden magatartásbeli eltérés tanult, a társadalmi nem (gender) rendszerszintű velejárója. Ha a szeretés aspektusából vizsgáljuk meg ezeket a beépített kategóriákat, az vehető ki, hogy az elképzelés szerint a nők a szeretet generálói, átruházói, míg a férfiak annak várományosai, élvezői. A nők így cserébe sosem várhatnak el azonos érzelmet, de a konzervatív eszmerendszer szerint erre a nőknek igazából nincs is szükségük. Hallom a felszisszenő olvasókat! Már hogy a csudába ne lenne minden élőlénynek szüksége a spirituális fejlődésre, bizalomra, támogatásra, kötődésre, egyszóval szeretésre? Itt kanyarodhatunk vissza gondolatban az önámítás, hazugság témájájoz, hiszen, ha arra kényszerítenek minket, hogy belepasszoljunk a megszabott keretrendszerbe, itt-ott el kell takarni az oda nem illő részeinket. El kell hitetnünk a partnerünkkel, hogy férfias férfiak és nőies nők vagyunk, aki tökéletes, szerethető társ lesz egy életen át. Persze a maszkírozás nem csak belső tulajdonságokra vonatkozik. A külsőnkre fordított idő a rajongók számában térül meg. Egyik fél sincs ebbe a játszmába kevésbé vagy jobban belevonva, ugyanolyan aktív elkövetői vagyunk az önhamisításnak. Azt azonban nem tagadhatjuk le, hogy a hatás nem tart örökké. Vagy kényszeres hazudozók leszünk, „a fiúk sosem sírnak, a lányok sosem verekednek” címszóval, vagy egyszer csak felhagyunk a színleléssel, és elveszítjük a korábban megszerzett illúziót és vele együtt az adott partnert is. Ez a küzdelem összességében jóra nem vezet, állandó vágyakozással telít és az „engem senki nem szeret” érzésébe száműz minket. Tisztán kivehető, a szeretés merev szabályai milyen nagymértékben rombolják az esélyeinket egy mély és őszinte baráti, rokoni, romantikus kapcsolat kialakításában és fenntartásában. Akkor mégis mi tartja lebegésben ezt a buborékot?

forrás: Photo by Louis Galvez on Unsplash

Találd meg a love storydat!

A félelem attól, hogy ha minden lapunkat kiterítjük, elhagynak vagy elidegenednek tőlünk a szeretteink. Így könnyebb arról beszélnünk, panaszkodnunk, hogy mennyire szeretetlenek vagyunk, mint arról, hogy mit jelent számunkra szeretve lenni és azt viszonozni, aktívan tenni érte. Emellett arról se feledkezzünk meg, hogy a jól szeretés, mint téma elvétve merül fel a magánbeszélgetéseinkben, a közösségi médiában, és – merész leszek – az iskolai tananyagokból teljesen hiányzik. Tudás nélkül tehát nem lesz egyszerű gyakorlatba ültetni a jól szeretést. Idézzük csak fel, az utóbbi években hány cikk, videó, tabutlanító film jött szembe velünk a jó szexet állítva a középpontba. Az egésszel azt sugallva, hogy a szeretés majd jön magától a romantikus kapcsolatainkban, ha a szexuális tudásunkat kimaxoltuk. Még ha ez valós is lenne (spoiler: nem az), mi történik a nem szerelmi kapcsolatainkban felmerülő érzelmi szakadékokkal? Sikerülhet meggyőzni magunkat és másokat, hogy a szeretésről való beszélgetés és tudásszerzés elhanyagolása életre és generációra szóló sebeket ejt? Mindenkinek az életében van legalább egy meghatározó szeretés-történet. Legtöbben a szüleinkkel való kapcsolatra, a testvéri kötődésre vagy a mindent elsöprő első szerelmünkre asszociálunk. Hogy ezeknek a történeteknek a kimenetele pozitív vagy negatív lesz, a jelen határozza meg. Ha képesek vagyunk a szeretésünket a reménytelen-viszonzatlan relációból a kiteljesítő-gondoskodó felé elmozdítani, van esélyünk egy biztonságosabb, reménytelibb jövőt építeni.

Aki önmagát szereti…

Első lépésként érdemes tisztázni, mivel kapcsoljuk össze a szívet, mint jelképet, tartalmat, vagy akár, mint belső szervet. Nagy általánosságban az élethez szükséges dobbanást, érzelmeket, de ezáltal a gyengeséget, sérülékenységet is szimbolizálja. A szív összetörhető, facsarható, végzetet jelentő. Az agyunk ezzel ellentétben a tudást, a kontrollt és az erőt jelöli, mely csalhatatlan, racionális, stabil, így megbízhatóbb a szemünkben. Ezzel szemben az igazság az, hogy a szeretés teljes mértékben egy agyi folyamat, amely a prefrontális kéregben játszódik le. Az agy különböző részei kelnek életre, miközben a szeretés egyes fázisain megyünk keresztül, és minden egyes állomáshoz tartoznak meghatározott hormonok, amelyek felerősítő-megerősítő hatással bírnak az adott eseménnyel kapcsolatban, így jutunk el a vizuális vonzódástól a fizikai közeledésen át a szeretés addiktív érzéséig, romantikus és nem romantikus vonatkozásban is. Persze ez nem jelenti azt, hogy mostantól kezdve szívecskék helyett aggyal kellene Valentin-napon dekorálni, de nem árt, ha tisztában vagyunk a biológiai és kémiai tényekkel mielőtt saját magunk ostorozásába kezdünk az egészséges szeretet nélküli életünk miatt.

forrás: Photo by Annie Spratt on Unsplash

Ahhoz, hogy a szeretés egyensúlya visszatérjen vagy egyáltalán megérkezzen az életünkbe, többre van szükség, mint egy épen működő hormonháztartás. Bell Hooks egy egész fejezetet szentel az önszeretés témakörének. Hiszen hogyan tudnánk a spirituális fejlődésünket másra is kiterjeszteni anélkül, hogy a folyamatot saját magunkban generálnánk? A társadalmunk minden tagjának énképe sérült valamilyen módon, a gyermekkori érzelmi elhanyagolás vagy a szociális nyomás hatására. Különösen igaz ez a nőkre, fogyatékkal élőkre, az LGBTQIA+ és a nem fehér közösségekre, nem beszélve a halmozott kategóriákról. A haszontalanság, mint megbélyegzés mindannyiunk önbizalmának és egészséges énképének legnagyobb ellensége. Nem lenne szabad abba a hibába esni, hogy leélünk egy életet elfogadva a nézetet, miszerint csak az az ember értékes, aki családot alapít és az a nő, aki minél több gyereket szül, vagy hogy csak az a munkaerő elfogadható, amely a kötelező szellemi és testi alapképességeket produkálja. Tudatos életvitellel és gondolkozással javíthatunk az értékrendszerünk automatizációin. Sok erőfeszítés és gyakran konfliktusok árán ugyan, de képesek lehetünk ellentmondani a szexista, elnyomó rendszer tanításainak, begyógyíthatjuk a gyermekként szerzett és azóta sem múló sebeket. Ha az életünk mindennapjaiba be tudjuk csempészni az elégedettség érzését, a másokkal való kapcsolódás alapja is ez, és nem a folytonos hiányérzetünk lesz. A legkisebb döntéseinket is befolyásolhatjuk, és megfelelési kényszer, félelem vagy épp hatalomvágy helyett választhatjuk a szeretést, mint erkölcsi mércét.

A sztárok szerelmi történetei mindig jó beszédtémát szolgáltatnak, íme:

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

A cikk eredetileg a JOY magazin 22/06-os lapszámában jelent meg.

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!