Anyukám ízlése szerint öltöztem öt napig, ez lett az eredménye

A címet elolvasva annyit kérdezhetnél: MIÉRT? Miért akar egy huszonéves nő az anyukája ízlése szerint öltözködni egy napig is, ha nem Victoria Beckham gyermeke? (Bár, ha Victoria első szülött lánya lennék, akkor biztos, hogy az ő ízlését is épp úgy megszólnám, mint bárki a saját anyukájának ruhatárát.)

A válasz a kérdésre egészen egyszerű. Nagyjából 5-6 éve tart anyukámmal az a vitánk, miszerin

Nem az a baj, ha télen kilóg a derekam, hiszen tudja, hogy úgysem fázom meg (és ha véletlenül igen, akkor a JOY tippjeivel úgyis kikezelem magam fél nap alatt), hanem az a fő próbléma, hogy szerinte nem vagyok elég csinos, és nem vesznek komolyan.

Ha meglát egy ujjatlan felsőben, azonnal indul a rikács, hogy miért nem lehet nőiesen felöltözni, ha totál feketében vagyok (mint hetente többször), akkor az a baj, hogy nem elég színes a szett, ha pedig crop topban indulok el valahova, vagy egyáltalán megnézek egyet egy üzletben, akkor emlékeztet, hogy elmúltam már 18 éves, és ugyanez a helyzet a kiszakadt térdű farmerekkel is.

A blúz szónak az említésétől is ideges leszek, és nem csak azért, mert azt úgy hívják, hogy ing, hanem azért is, mert természetesen blézerrel kell hordani.

Jó, hogy nem rögtön nadrágkosztümöt akar rám erőltetni, és akkor akár Hilary Clintonként is bemutatkozhatnék.

Nyáron a lenvászon anyag említése is elég gyakori, hiszen mennyivel jobb is egy lenvászon blúz, mint egy rövidgatya fehér pólóval. Még szerencse, hogy ennek a szerintem rémes anyagnak tavasz elején pont nincs szezonja, így az emberkísérletemből kimaradhatott. Mert, hogy belevágtam egy ilyenbe.

Kíváncsi voltam, vajon tényleg komolyabban vesznek-e, ha összefogom a hajamat, illetve, ha inget húzok a kedvenc pólóim helyett.

Mivel alapból fiatalabbnak tűnök, mint a korom, és rendszeresen megkapom, hogy tuti 18 sem múltam még el (pedig már 9 éve, hogy megtörtént) nagyon nevetségesnek érzem magam minden olyan szettben, ami komolyabbá vagy öregessé tesz, így eléggé félve indultam neki a kísérletnek.

Első nap

Pont egy sajtórendezvényre sikerült időzíteni az első kísérleti napot, ahová amúgy is csinosan kell érkezni. Biztosan kíváncsian várod, hogy vajon felvettem-e a kedvenc blúzomat, így gyorsan spoilerezek: igen. Konttyal, fekete, bő ujjú ingben érkeztem a rendezvényre, aminek a nyakán fura virágok vannak, és egy stylist ismerősöm meg is jegyezte

Köszi, ez tök kedves, pont ilyen bókra vágytam. Azt hiszem az első napot nem sikerült úgy indítani, hogy megszeressem tőle ezt a komoly öltözködést.

Második nap

Anyukám kedvencét, az apácaruhát választottam. Szerinte komoly és üzletasszonyos, de ahelyett, hogy komoly üzletasszony érzésem lett volna, kicsit olyan jellegűnek éreztem a szettet, mintha egy farsangi bulira mennék. Ennek hatására úgy is viselkedtem egész nap a fura nyakú szettben, mint aki megbolondult.

Harmadik nap

Harmadik napra már olyan bátor voltam, hogy jöhetett az ingruha. Rettentően utálom az ingruhákat, de rejtőzik egy a szekrényemben, mert egyszer azt olvastam, ez tök divatos. A címkét is csak most vágtam le róla, olyan sokat hordtam azóta, hogy megvásároltam. Ehhez az öltözethez még sminkelnem is nehéz volt, hiszen mit lehetne egy ilyen szörnyen unalmas szetthez magamra kenni?

Bár tényleg kevésbé szakadtan néztem ki, mint egy átlagos napomon a fekete pólóimban és térdvillantós farmeremben, de olyan uncsinak éreztem magam, hogy hiába raktam fel a legvirítóbb pink rúzsomat, akkor is egy szürke egérként bújkáltam mindenki elől, és egy elpazarolt hajmosásnak éreztem a reggeli hajmosás-vasalás kombót, hiszen egy valóban hozzám illő szettben annyival szebbnek érezném magam.

Negyedik nap

Ez volt a kedvenc szettem, ugyanis egy fehér inget választottam, amit anyukám vett egyszer nekem, nyilvánvalóan célzásként, hogy így kellene megjelennem gyakrabban. Vörös rúzzsal, nagyon magabiztosan kiléptem az ajtón, és a magabiztosság egészen addig tartott, míg beültem kávézni a barátnőmmel, aki megkérdezte:

Jessz, pont így kell az ember frissen szerzett önbizalmát két mondattal lerombolni. Biztos ezek után gyakran hordok majd fehér inget.

(Fekete, keményre vasalt inget azóta nem veszek fel, mióta egy rendezvényen egy pasi a kezembe nyomta a tányérját egy megrágott falattal, mert pincérnek nézett, pedig én is vendég voltam.)

Ötödik nap

Eléggé sikertelen kísérletemet egy igazi nagyágyúval zártam, a híres ceruzaszoknyával. Hiszen erről a darabról is azt hallottam, hogy egy igazi női klasszikus, és hogy, hogy nem, egy ilyet is becsempészett a főnökasszony a szekrénybe pár éve. Fekete garbóval viseltem, és egész nap azt képzeltem, hogy könyvtáros nő vagyok. Ráadásul nagyon zavart, hogy a szoknyám alatt csúszkál a harisnya, és rohadt nehéz benne akkorákat lépni, mint egy farmerban vagy bő szoknyában. Legszívesebben akkor átvettem volna az egészet, mikor az első ember furán bámult rám az utcán.

Aztán rájöttem, nem azért bámul, mert hülyén nézek ki, hanem azért, mert valami olyan kifejezés van az arcomon, hogy látszik, egyáltalán nem érzem jól magam a bőrömben éppen.

A kísérlet eredményeként elmondhatom, hogy bár tényleg komolyabban nézek ki ezekben a szettekben (mínusz a fehér ing), egyáltalán nem éreztem saját magaménak ezt a stílust.

Ezt olvastad már?