„Megismertem az érzést, amikor teljesen elfelejtem, hogy beteg vagyok”

Egészen az első Bátor Táboros nyár végéig, amikor élményekkel és önbizalommal feltöltődve már bátran mesélt betegségről, félelmekről, érzésekről: „A tőlem megszokott határozatlanságom ellenére nagyon gyorsan igent mondtam, mikor az orvosom megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a Bátor Táborhoz. Nem ismertem ott senkit, mégse fogott el semmiféle rossz érzés, mikor a szüleim "magamra hagytak", talán azért, mert tudtam, hogy nem vagyok magamra hagyva. Megnyugtató volt a környezet, mindenki mosolygott, nem hagyták, hogy bárki egyedül legyen.”

A táborokban a szakértők és az önkéntesek egyre népesebb lelkes csapata dolgozik azon, hogy a kis betegek biztonsággal nézhessenek szembe állapotuk kihívásaival, az íjászkodástól kezdve a lovagláson át a magaskötél-pályáig valós élményeket szerezhessenek és hogy újra, igazán önfeledt gyerekek lehessenek. Esztertől az egyik esti foglalkozáson azt kérték, írjon levelet magának arra az esetre, ha valaha szomorú lenne: „Muszáj volt elővennem azt az oldalamat, ami szeret engem. Ez volt az egyik legmeghatározóbb lépcsőfoka az önbizalomhiány elleni harcomnak. Pozitív dolgokat írni MAGAMRÓL! Előtte ezt el sem tudtam volna képzelni.”

Két táborból két színes karkötőt hozott magával, amiket a mai napig a csuklóján visel. „Már sokan megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért hordom ezt a két karkötőt, amit a táborok végén kaptam emlékül. Mennyit ad a mindennapjaimhoz a sárga és lila karkötő? Ha egy dolgot kellene kiemelnem, akkor az az a gondolat lenne, hogy „igen, én is értékes vagyok”. Eszembe jut, hogy beteg vagyok, de már nem annyira, mint a karkötők előtt. Szerencsés vagyok. Megismertem egy közösséget, ahol nem vagyok más, ahol nem kell magyarázkodni, hogy milyen problémám van. Megismertem az érzést, hogy milyen az, amikor teljesen elfelejtem, hogy beteg vagyok, és azt gondolom, hogy végső soron ez a dolog lényege.”