Hányszor fogdostak kéretlenül eddigi életemben - Egy középkorú nő „statisztikája”
Pont nőnapon kezdődött, épp amikor kedves szavak kíséretében a kezembe nyomtak egy tulipáncsokrot. Az Évamagazin.hu cikke.
Ahelyett, hogy felhőtlen boldogságban hálálkodtam volna, váratlanul egyik régi barátnőmre gondoltam, akit nemrég megtámadtak és letepertek az utcán, csak a lélekjelenlétének köszönheti, hogy nem esett nagyobb baja, és azóta alig meri átlépni a küszöböt. Meglepő módon a virágok láttán ő jutott eszembe, és hogy beszélni kéne arról, méghozzá kendőzetlenül, vajon hány kéretlen érintésre emlékszünk az életünkből. Érintésről beszélek. Most hagyjuk a szavakat, az utcán felénk ordibált trágár ajánlatokat, a villamoson elsuttogott ötleteket, hogy mi mindent csinálnának velünk, a füttykoncerteket az építkezések felől, esküszöm, megbocsátom mindet.
Az érintések azonban más tészta. Azoktól nehezebben szabadul a tudat. Máraival ellentétben, vesztett csatából megmaradt hírmondóként nem csak emlékezni és hallgatni akarok. Nem megy. Szóval nőnap kellős közepén fogtam magam, és számolgatni kezdtem az ujjaimon, hogy így 47 évesen, egyre közelítve, vagy talán már túl is esve a Last fuckable day-en (Amy Schumer remekbeszabott videója itt tekinthető meg) hány olyan esetre emlékszem, amikor valaki hozzám nyúlt, pedig egy porcikám sem kérte.
A lista biztosan nem teljes. A törölt emlékekért felelősséget nem vállalok.
1. Tizenkettő körül. A legnagyobb közhely: a villamos. Nem láttam, elbújt a tömegben, csak a lihegését lehetett hallani és érezni a kezét, amint mohón nyúlkál a kabátom alá. Büdös volt, mint aki nem fürdött hetek óta. Majdnem elhánytam magam. Talán akkor kezdődtek a rémálmaim.
2. Tizenöt körül. Imádtam a filmeket, eljártam moziba akár egyedül is. Clint Eastwood Nincs bocsánat című westernjét néztem a Csokonaiban, és fél órás játékidő után mellém ült egy férfi, aki kétszer annyi idős lehetett, mint én, pedig a terem kongósan üres volt. A férfi fojtó izzadságszagot árasztott, és pár perces néma üldögélés után fogdosni kezdte a combomat. Öt sorral előrébb menekültem, szégyelltem magam. Én. De nem mentem ki a teremből, erre máig büszke vagyok. A férfi távozott dicstelenül, nem én. Én azért is végignéztem a filmet.
3. Huszonegy körül. Véletlenül rossz éjszakai buszra szálltam, a Jászai helyett kivitt a járat a francba. Hőség volt, forrónadrágot viseltem és rövid ujjú felsőt. Külvárosi éj, néptelen út, susogó árnyékok: féltem, nem tagadom. Végül megállt mellettem egy rendőrautó, három huszonéves suhanc kuporgott benne plusz a vezető, idétlenül vihogtak és a pólómat bámultak, miközben félénken beültem a hátsó ülésre. „Ne félj már, hát mi vagyunk a jófiúk!” De én féltem. Talán jobban is, mint a néptelen úton. Egyikük megérintette a nadrágom egyik felkunkorodó szálát és kihívóan bámult az arcomba. Végül kitettek a körúton, én meg úgy éreztem magam, mintha megerőszakoltak volna, pedig a testemet – tulajdonképpen - békén hagyták.