Hallom, elmentél…

Gyorsan és hirtelen, reggelre már nem voltál itt. Jó lett volna még egyszer összepacsizni, kicsit nosztalgiázhattunk is volna. Bár azt csak az emberek szokták. Hogy milyen szép volt akkor… meg jó volt akkor…

Tényleg jó volt, barátom. Emlékszem, amikor először találkoztunk a reptéren. Tejóóég, milyen sihederek voltunk. Porbafingók. Mondjuk, te már akkor is óriási voltál, haha, mint egy póniló. Az a nagy buflák fejed, az. Meg az óriás lábaid. Röhögtünk a Pepével, kiköpött birodalmi lépegető. Minden bandában van egy nagydarab jószívű, mamlasz. Nálunk te voltál. Azt is mondták, nem vagy egy briliáns elme, de szerintem csak nem volt mindig szerencséd, amikor gondolkoztál. (Nyugi, engem is lehülyéznek néha.) Azóta sem láttam vizslát úgy futni. Négy végtag négy irányba. Még jó, hogy volt négy irány. Hahaha. Aztán felnőttünk…

…és a Karcsira emlékszel? A bölcsre, az okosra az eminensre? Karcsi is elment már…

…ah, micsoda idők voltak azok, micsoda galeri voltunk. Három siheder meg azöreg. Mindenkinek megvoltak még a golyói és tökösek is voltunk, bizony. Emlékszel, amikor tömegverekedést robbantottunk ki a kertben? Még a szomszéd is szívinfarktust kapott. Volt ám sikongatás meg vérzéscsillapítás. Te voltál a leggenyóbb, nekem a fejemet haraptad át, Pepének meg a fülét tépted le. Mondjuk én nem bánom. Mert ott, ahol megharaptál, lett egy sebhely. Aminek a helyén ősz lett a szőröm, és azóta is az. Ez lett az egyedi ismertetőm. A vonalkódom. Tőled kaptam. Szóval én mindig emlékezni fogok rád, "kicsi" Bo.

És arra emlékszel, hogy pózolgattunk a Vizslanaptár borítókon? Igazi menő kis budai gyerekek voltunk. Villogott a vaku, jöttek a kellékek, ment a sírás, hogy jaaajdeszépeek. Könnybe lábadt női szemek kísértek minket a stúdión végig. Még a nyomdában is megállt egy másodpercre ez élet, amikor a naptárt nyomtatták. Nekünk is járt egy kis rivaldafény, igaz?

Aztán kicsit szétszéledt a banda, de te voltál a legszerencsésebb köztünk, mert neked lett egy embertesód. Egy igazi. Hát, elég béna, hogy ilyen kevés időt tölthettetek együtt. Mert az élet ilyen béna. De ne félj, nyugi. Emlékezni fog rád. Mert amikor megszületett a kisembertesó, varratunk az Ircsivel (tudod, az Edward gazdija) egy mini Bo-t, plüssből vagy valami olyasmiből, elég szép darab lett, hasonlít rád. És rá van írva a hasára, hogy Bo. Erről mindig emlékezni fog rád. Meg szerintem a gazdád is fog neki mesélni rólad, ne izgulj. Most úgy csinál, mintha kemény lenne, (jah, hát én is úgy csinálok), de szerintem neki is olyan a szeme, mint az én gazdámnak, amikor hazajött. Vagy még olyanabb.

Nem tudom, mi történhetett, hiszen igazi túlélő voltál. Azt sem felejtem el, amikor először csavarodott meg a gyomrod. Mindenki frászt kapott. Tördelték a kezüket a váróban, aztán meg hajszárítóval melegítettek otthon, mert remegtél, mint a nyárfalevél. Amikor másodszorra is műtőasztalra kerültél, akkor már nem fogadtak volna nagy összegben a túlélésedre. Chö, a kishitűek. Megmutattad nekik, másodszor is.

Nem tudom, mi történhetett.

Harmadszor nem sikerült.

Talán elfáradtál...

Na, megyek haver. Vacsoraidő, meg ilyenek. Tudod.

Paskold oldalba Karcsit, sztorizgassatok egy kicsit aztán majd várjatok ránk Pepével. Nem ígérem, hogy hamarosan, de majd megyünk.

Barátod, Harold.