Különleges oka van annak, miért szurkolunk sokszor jobban a "gonosz" karaktereknek

Gyerekkorunkban nem volt kérdés, hogy kinek szurkolunk a rajzfilmekben. Csipkerózsika képviselte a jóságot, míg a tündér gonosz volt, Hamupipőke happy endjében reménykedtünk, a mostohatesók pedig kicsit sem érdekeltek minket. Aztán felnőttünk, és rájöttünk, hogy nem minden történet fekete-fehér, ma pedig már azt az időszakot éljük, hogy sokszor nagyobb rajongótábora van egy "gonosztevőnek", mint magának a főhősnek.

Ezt a filmesek is észrevették: nem véletlenül készült el két Demóna-film is, ahol mindenki a gyerekként még utált tündérnek szurkolt, de jó példa erre az is, hogy számtalan szuperhősös történetnél kap nagyobb figyelmet a "gonosz" karakter. Loki saját sorozattal érkezik pár hónap múlva, miközben a Pókemberben még ellenségként bemutatott szimbiótára a Venom című filmben már teljesen máshogy nézünk. Sőt, a Gru című rajzfilm a gyerekeket célozza meg, mégis egy gonosztevő a főhős, akit az összes néző imádott! Szakértők szerint több oka is van annak, miért szimpatizálunk sokszor jobban ezekkel a szereplőkkel.

A hercegnőket, szuperhősöket, sőt, sok esetben az akciófilmek főszereplőit is tökéletesnek mutatják be a filmekben. Nincsenek hibáik, mindent megoldanak, ráadásul még jól is néznek ki. Ezekkel a hibátlan karakterekkel nehéz azonosulni, márpedig kutatások szerint az emberek sokkal jobban szimpatizálnak olyan szereplőkkel, akikkel vannak közös vonásaik. A gonosztevők emiatt valóságosabbnak tűnnek, hiszen sosem látszanak tökéletesnek.

De itt tegyük hozzá, hogy nem mindegy, mennyire gonosz egy karakter. Vannak olyan szereplők, akik egész egyszerűen csak rosszat akarnak tenni, úgyhogy velük nem tudunk azonosulni. Ilyen például Dolores Umbridge a Harry Potterből, aki egész egyszerűen csak alattomos volt, tettei mögött pedig hiába kerestük a logikát. Ezzel szemben viszont nézzük meg Cersei karakterét a Trónok harcából, vagy akár magát Jokert a DC-univerzumból: a szereplőnek van egy háttértörténete, megértjük, hogy miért lett olyan, amilyen, a készítők pedig próbálják időnként emberi oldalukat is bemutatni (bizonyos történetekben akár azzal, hogy egész egyszerűen viccessé teszik az ellenségeket). Így nem csoda, ha szimpátiát váltanak ki a nézőből, annak ellenére, hogy bizonyos cselekedeteiket továbbra is elítéljük. A filmesek a kötődés érdekében sokszor végigvisznek minket egy karakter múltján, és fiatalkorban kezdik a történetmesélést, hiszen így jobban értjük a tetteiket, mint ha csak "belecsöppentünk" volna a történetükbe. Ilyen a Demóna is: ha a karaktert nem ismerjük gyerekkorától kezdve, csak látjuk, hogy jön, és elrabolja Aurórát, biztos, hogy inkább a királynak szurkoltunk volna.

Ezen karakterek jellemzője, hogy nem követik a szabályokat, és nem foglalkoznak mások véleményével. Kirívó viselkedésükkel felkeltik az érdeklődésünket, az emberi elme pedig mindig tudni akarja a "miért?"-et, ha valaki furcsán viselkedik. Sokkal érdekesebbnek látjuk ezeket a szereplőket, mint a hétköznapi figurákat, akik jók, kedvesek, de egyébként kiismerhetőnek tűnnek, és nem lógnak ki a tömegből.

Míg egy filmben szinte mindig tudjuk, hogy mi történik majd a főhőssel (úgyis túléli, úgyis megmenti a világot), addig egy "gonosz" karakter kiszámíthatatlan. Nem egyértelmű, mit tesz majd a következő pillanatban, ahogy az sem 100%, hogy a végén elkapják-e - vagy ha igen, akkor az kérdéses, hogy meddig tudják bezárva tartani. Ebből kifolyólag mindig sokkal jobban lekötnek minket azok a jelenetek, amelyekben ők vannak a képernyőn.

Ezeknek a gonosztevőknek például hatalmas rajongótáboruk van!