Egy emailből tudtam meg, hogy szétcsal a férjem – pont, miután örökbefogadtunk

Sosem bocsátom meg magamnak, hogy ennyire vak és naiv voltam. Vak és naiv? Eufemizmus. Hiszékeny és ostoba picsa vagyok, akit tizenhat éven keresztül úgy vertek át, mint szart a palánkon, és még csak a halvány árnyékát se vette észre annak, ami a háta mögött történik.

Gerzson épp az esetem volt: cuki kisfiú és irányító, macsós férfi egy testben. Huszonévesen találtunk egymásra, és gyorsan kiderült, mennyire kiegészítjük egymást: az ő hiperaktív, kényszeresen cselekvő természetét az én nyugodtabb személyiségem jól ellensúlyozta. A baráti társaság ámulva mondogatta mindig, hogy ilyen „zsák a foltját”-szerű egymásra találást még sohasem láttak. Egy húron pendültünk: mindketten zenéltünk, ő basszusozott, én gitároztam, állandóan utaztunk, partikat rendeztünk, nyüzsögtünk, aztán összeházasodtunk, és folyamatosan imádtuk egymást.

Legalábbis így hittem.

Volt a baráti körünkben egy lány. Panninak hívták. Panni annak idején próbálkozott Gerzsonnál, de nem jött neki össze, és emiatt a kapcsolatuk enyhén bizarrnak volt mondható: Panni folyton be-beszólogatott neki, évődésnek álcázta, de nemegyszer zavarba hozta vele a férjemet. Amikor ezt szóvá tettem, ő mindig védte Pannit: hisz ezer éve ismerem, együtt jártunk gimibe, neki egyszerűen ilyen pokróc stílusa van, és kész. Oké, nem forszíroztam tovább, belenyugodtam.

Teltek-múltak az évek, és lassan untatni kezdett, hogy házasság ide vagy oda, még mindig úgy élünk, mint a kamaszok. Viszonylag hamar kiderült, hogy nekem sajnos nem lehet gyerekem, úgyhogy beadtuk a kérelmet örökbefogadásra, és szép türelmesen várakoztunk. Közben Gerzson egy évre Londonba utazott munkaügyben, és lehet, hogy meglepően hangzik, de ez engem egyáltalán nem zavart. Havonta hazarepült, én meg elvoltam magammal és a gyerekváró atmoszférával: dolgoztam, csinosítgattam a lakást, vártam, hogy a családi életem elkezdődjék végre.

A cikk folytatásáért kattints!