Brad Pitt ezúttal a világűrt hódította meg: az Ad Astra már az első perctől őrülten izgalmas

Azoknak, akik szeretik az űrutazásról szóló filmeket, és imádták a Gravitációt, a Csillagok közöttet vagy Az első embert, megérkezett a következő űrfilm. A sztori szerint valamikor a közeli jövőben járunk, amikor a technológia nagyot ugrott, Olaszország helyett a Holdra is kiugorhatunk nyaralni, és már a világűrben is zajlanak bűntények. Roy űrhajósként dolgozik, akárcsak apja, a neves asztronauta, aki évtizedekkel ezelőtt, legutolsó missziója során tűnt el. Bár utoljára gyerekként látta őt, Roy teljes életét meghatározta a férfi, és valószínűleg ez tehet arról, hogy felnőttként minden érzését elnyomja magában. Aztán minden megváltozik, amikor kiderül, hogy apja valószínűleg életben van, és köze lehet azokhoz a feszültséghullámokhoz, amelyek több tízezer emberéletet követeltek pár hét alatt.

A film egyik nagy erőssége, hogy rendkívül látványos. Akár az űrállomáson járunk, akár a Marson landolunk, a környezet meseszép, és legszívesebben oda is szólnánk Brad Pittnek, hogy álljon már meg egy kicsit néha, hogy alaposabban körbenézhessünk. Ő viszont nem igazán ül meg egy helyben, hiszen a történet elég pörgős, tele van akciódús jelenetekkel (már az első perc is!), és szinte negyed óránként izgulhatunk a főszereplőnk életéért. Maga a film több, mint 2 óra hosszú, de ezeknek az eseménydús jeleneteknek köszönhetően szinte elillan a 129 perc. Ami ebben a nagy pörgésben kicsit zavaró, hogy amikor a karaktereink több hetes utazásra indulnak, a képernyőn ez maximum 1 percnek érződik, így nehéz átérezni azt, hogy hónapokon át vagyunk Brad Pittel az űrben.

Ami már kevésbé pozitív a filmmel kapcsolatban, maga a tény, hogy a főszereplővel kicsit nehéz azonosulni. Roy McBride-ot leginkább Brad Pitt narrációjából ismerhetjük meg, és hamar kiderül, hogy egy nagyon hűvös, távolságtartó karakterről van szó, akinek még zuhanás közben sem megy 80 fölé a pulzusa. Csak egyetlen dolog számít neki: hogy tárgyilagosan végigcsinálja a küldetéseit. A drámai konfliktust édesapjával való viszonya adja, még úgy is, hogy évtizedek óta nem találkoztak. Látjuk, hogy a főszereplő lelkileg milyen vívódáson megy keresztül, és maga sem tudja eldönteni, akarja-e, hogy apja még éljen, vagy inkább nem. Abba most nem megyünk bele, hogy végül mi lett ennek a szálnak a befejezése, de annyit elmondunk, hogy a katarzis sajnos elmarad.

Az Ad Astrát egyedül Brad Pitt és a látványvilág viszi el a hátán, hiszen bár olyan nagy neveket szerződtetek le a filmhez, mint Liv Tyler, Tommy Lee Jones és Donald Sutherland, az összes mellékszereplő felszínes és felejthető. Senkit sem ismerünk meg alaposabban, mindegyikük kábé 5 perc szerepet kap a filmben, így érthető, ha a nézőt nem különösebben érdekli a szerelmi történet, vagy az, hogy ki éli túl a különböző missziókat.

Összességében érdemes megnézned a filmet, ha szereted az űrutazásról szóló, akciódús történeteket, és a lenyűgöző látványvilágot, ami egyszerre tölt el ámulattal és félelemmel. Azonban jó ha tudod, hogy nagy fordulatokra és megható szerelmi történetre ezúttal nem kell készülni.

Ősszel az alábbi izgalmas filmeket is megnézhetjük a mozikban!