Ha én lépek ki egy kapcsolatból, nehezebben viselem, mint amikor engem hagynak el

Kiskoromtól kezdve szörnyen rosszul bírtam, ha én léptem ki egy kapcsolatból. Elhagyottnak lenni iszonyúan fájt, de legalább lehetett valakire haragudni, valakit hibáztatni, és legfőképpen: nem az én vállamat nyomta a döntés felelőssége. Nem kellett megküzdenem az önváddal, emelt fővel lábalhattam ki a helyzetből, egyenes derékkal, s a tudattal, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem, a másik, a gyáva, az nem bírta a nyomást és inkább kereket oldott ahelyett, hogy szembenézett volna a problémákkal.

De ha én szakítottam, összedőlt a világ.

Karcsival nyolc éve éltünk együtt. Már régesrég nem lehetett szenvedélynek nevezni azt, ami köztünk volt. Kötelességtudóan szeretkeztem vele hetente háromszor, eljártunk színházba, esténként tévét néztünk, olvastunk egymás mellett a franciaágyban, néha beszélgettünk. Mint millió másik pár. Nem vettem észre, mikor léptem át a vonalat a szerelem és a megszokás között. Valahogy egymásba folyt minden. Emlékszem, egyszer ránéztem: épp ebédelt, ugyanúgy, ahogy mindig, a húsleves aranylott a beszökő napsugarakban, ő fogta a kanalat a bal kezével, és emelte, és leengedte, én pedig arra gondoltam hirtelen, basszameg, nem szeretem már. Nem szeretem már. Ez van.

Ez persze nem volt teljesen igaz. Értékellek, mint embert - a leggyűlöletesebben csengő mondat Annak, Akit Elhagynak: de az Elhagyó fejében az állítás teljesen jogos és releváns és igaz. Szeretlek. Fontos vagy nekem. Tényleg. Ezeregy emlékünk van, amit imádok, és amit a halálos ágyamon is felidézek majd. De ez nem olyan érzés, ami két embert örökre összeragaszt. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy másoknak bőven elég ez a szeretetmennyiség a hátralevő életére, s csak én vagyok nyughatatlan, nagyravágyó, romantikaéhes sügér.

A helyzet súlyosbodott, amikor vonzódni kezdtem egy másik férfihoz...

A folytatásért kattints!

A mérgező kapcsolat rejtett jelei: