„Celebállatnak születni inkább átok, mint áldás” – Nyílt levél egy unikornis tollából
Kezdődik. Megint. Tegnap jártam meg a mosógép dobjának köreit, sőt, azóta már meg is száradtam a kötélen. Éppen csak pár óráig örülhettem a tisztaságomnak, mikor magára vett ez a nő...
Itt a tavasz, és ezt onnan tudom, hogy a tutti frutti unikornisillatomat elnyomja a pólós emberem hónalja felől érkező pocsolyaszag. Ez nyár közeledtével egyre rosszabb, mert bár egy rövid ujjú pólón vagyok, a csaj nyáron is engem hord, hiszen unikornispólót hordani ma atommenő. Csak tudnám, miért.
Az emberek, akik elsuhannak mellettem az utcán, szokták mondani – hallom őket –, hogy tavasszal támad ez a tavaszi fáradtságot okozó vírus, de nekem valamiért soha nincsen szerencsém az emberekkel, mert akikkel én találkozom, azok egyáltalán nem fáradtak. Vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire én szeretném.
Mintha doppingszer lennék, ha meglátnak, a szemükben kigyúl valami őrült láng, szinte látom, hogy atomnyi méretű unikornisok szaladnak végig az axondombjaikon, hogy aztán rávessék magukat az agysejtjeikre. Onnantól kezdve csak az unikornisról – azaz rólam – szól náluk a világ, és ezt rosszul viselem. Ugyanis, elárulom, unikornisnak lenni egyáltalán nem menő.