3 és fél randi a férjemmel, avagy kimenő kisgyerekes szülő üzemmódban
Amióta szülők vagyunk, azaz 3 és fél éve, a fél kezemen meg tudom számolni, hányszor volt kimenőnk. Egészen pontosan három és félszer.
Kezdjük a féllel, amit azért nem számolok egésznek, mert az volt a legelső, a legrövidebb és a legkevésbé jól sikerült. Az volt a terv, hogy a szüleim vigyáznak a kétéves kislányunkra, mi pedig röpke két óra alatt, 6-tól 8-ig csapunk egy görbének egyáltalán nem nevezhető estét a közeli olasz étteremben. A tervet meg is valósítottuk, csak közben a következő pontokon rontottuk el:
1. A kislányom sírt, amikor elmondtuk neki, hogy egy kicsit elmegyünk, és ettől rossz kedvünk lett. Pedig azt hiszem, ha végre elszántuk magunkat egy randira, és meg is szerveztük, akkor tanácsos egy kicsit megkeményíteni a szívünket, bármily kegyetlenül hangzik is, és egy évben egyszer egy picit önzőnek lenni.
2. A férjem rám szólt, hogy siessek a készülődéssel, majd amikor öt perc múlva ott álltam teljes pompában, csodálkozott, és nekem kellett további öt percet várni rá, ami pont arra volt elég, hogy a kislányom felnézzen a játékból, és rádöbbenjen, hogy tényleg elmegyünk, így nem sikerült észrevétlenül távoznunk.
3. Emiatt nekem külön is rossz kedvem lett, és megharagudtam a férjemre, mert úgy éreztem, ő rontotta el azzal, hogy elhúzta a készülődést. Ő pedig bevallotta, hogy nem szívesen hagyja ott a kislányunkat, amikor látja, hogy szomorú, még ha tudjuk is, hogy csak két percig lesz az. (Ismertek még ilyen férfit?)
Egy szó, mint száz, nem voltunk épp felvillanyozva. Úgy is mondhatjuk, hogy kötelességszerűen bekaptunk egy salátát, majd húztunk haza, amilyen gyorsan csak lehetett.