Tóth Vera csak úgy ragyog a legújabb fotóján, amit egy őszinte vallomás kíséretében tett közzé

Tegnap csoda egy nosztalgikus élményem volt. Felkérést kaptam, hogy egy felvételen énekeljem el Cserháti Zsuzsa, Hamu és gyémánt című dalát. (Erről majd később írok). Anno, amikor indultam a Megasztárban, pont ezt a dalt énekeltem a 12-es csapatba jutásom napján. Tapolcai kislányként, duci, önbizalomhiányos gyerekként ültem be Jónás Kata székébe, aki Magyarország egyik legelismertebb, de talán legszerényebb sminkmestere.
Addig a napig azt hittem, hogy én vagyok a világ legcsúnyább lánya, de Kata csak ennyit mondott nekem, gügyögő hangon, kedves arccal, őszintén, hogy: “édes kisbabám, milyen csodálatos, hamvas bababőröd van, Istenem, dejó téged sminkelni” és egy simogatást is kaptam a buksimra tőle. Kellően zavarba jöttem, elmosolyodtam, égtek a füleim, csak hebegni, habogni tudtam, így inkább meg sem szólaltam, csak ültem és néztem magam a tükörben. Pont erre a gyengédségre, kedvességre volt szükségem abban a fura világban, amibe hirtelen csöppentem bele... azok a szavak akkorára emelték a magabiztosságom, hogy végre elhittem: én is lehetek szép.