Szabó T. Anna: Folyton pakoló asszonyok

Ez a cikk az Éva magazin egyik korábbi számában jelent meg először.

Máig emlékszem a hangsúlyára, ahogy a magyarból hirtelen angolra váltva parodizálta ezt a szégyentelen amerikai nőszemélyt, aki azt merészelte állítani, hogy van fontosabb dolog a világon a takarításnál. Egyébre nem is nagyon emlékszem: az étel nyilván finom volt, a kert gondozott, a lakás makulátlan, mégis egyedül ez a méltatlankodás maradt meg bennem. Huszonegy voltam, még nem volt saját lakásunk, kollégistaként még nem tudtam azonosulni semmilyen háziasszonyi buzgalommal, de ez mégis szíven ütött. Évezredek asszonykórusa szólt mögötte, seprűs háziboszorkányok gyülekezetének károgása, akik kitagadják és elátkozzák azokat a nőket, akik nem hajlandóak részt venni a praktikáikban. Így láttam én akkor, a kamaszkorból éppen kilépve, a magabiztos ítélkezés gonosz biztonságával. Nekem akkor minden fontosabb volt, mint a takarítás: a tanulás, az olvasás, a beszélgetés, a világ felfedezésének kíváncsisága-öröme és persze a szerelem. Ki gondolta volna, hogy egyszer még pont a szerelem vesz rá a takarításra...?

A káosz izgalma

Szép tiszta lakásban nőttem fel, könyvek és képek között. A romániai diktatúra nem ismerte a túlfogyasztást, úgyhogy alig volt felesleges tárgyunk, a játékaim nem foglaltak sok helyet, a könyveimet egyenként megszámozva tettem fel a polcra. Takarítónőnk is volt, a fejkendős, mosolygós, ráncos Rózsi. Csak nevetett, ha háromévesen a hátára másztam, amikor négykézláb mosta a padlót (valamiért nem használtak akkoriban nyeles felmosót) – nem értettem, miért parancsolnak le róla felháborodva a szüleim. Csak felnőttként ismertem fel, hogy játékból ugyan, de kihasználtam őt, és azóta is szégyellem magam. Talán ezért is bírom nehezen, ha helyettem dolgoznak, ezért érzem gonosz kihasználásnak, hogy átpasszoljam valakinek a házimunkát, még ha rákényszerülök is időnként. Szerencsés vagyok, mert megtehetem.
Kiskamasz koromtól fogva sokszor kellett takarítanom otthon, ki nem állhattam, ha kirándulás, olvasás vagy beszélgetés helyett sikálnom kellett, és sokszor dacból is széthagytam a holmimat vagy leültem olvasni, és tüntetően rátettem a lábamat a porszívóra. Az öcsém, akinek szintén segítenie kellett otthon, csodálatosan precíz és rendes felnőtt lett, de bennem máig megmaradt a reflex, hogy ha kényszer a munka, minden erőmmel ellenszegülök. Édesanyám szelíd, de határozott és nevelő célzatú következetességénél jobban viseltem édesapám játékosságát: ő, ha rendetlen volt a szobám, színes művészi installációkat készített a szőnyegen a széthagyott holmikból, ezt nagyon érdekesnek találtam, és mindig nevetve, szívesen raktam rendet, mert ez nem hatalmi szó, nem parancs volt, hanem felhívás keringőre – tudtam, hogy akár el is rakhatta volna helyettem, vagy rám is dörrenhetett volna, de ő azt üzente: „A káosz izgalmas, de a rendezettség még izgalmasabb.”

Mintázatok

A nyomást nehéz viselni, nem a terhet. Az ember bármit elbír, ha nem ülnek a hátára. Ahogy öregszem, egyre jobban látom a mintázatokat, egyre jobban értem a miérteket. Az én mintám a tevékeny, dinamikus, mindent elintéző apa, a férjem mintája a tevékeny, dinamikus, mindent elintéző anya – ösztönös elvárások ezek, nem jó bennük ragadnia két olyan embernek, akit a munkája egyformán egy helyben ülésre, hosszú és magányos, passzívnak látszó szöszmötölésre ítélt, hiszen ha nem adjuk alább a titkos követeléseinket, garantált a csalódás és a kudarc. Szerencsére volt más mintám is, nagyapám, a híres nyelvtudós, aki ki se látott a munkájából, egész életét a hivatásának áldozta, és csak egészen öreg korában vette észre orvos nagymamám odaadását, és csak akkor kezdett beszállni a bevásárlásba és a mosogatásba, amikor már a feleségének is lett volna rá ideje… És nagymamám, aki idős korára, túljutván a három fiú munka melletti, magányos felnevelésének keservesen nehéz korszakán, végre szép és rendezett lakásban élhetett, boldogan fogadta a későn jött segítséget, értékelte a gesztust. Nem követelt, mégis kapott. Én sokkal szerencsésebb vagyok nála, mert mindig figyeltek rám, és mert nagyon sok támogatást kaptam.

Puha fészek

Talán a belém ivódott, titkos gyermekkori dac az oka, hogy nem szeretek követelőzni, legyen szó tanulásról, takarításról vagy a külső elvárások betartásáról: átérzem a kényszerre adott reakciót és visszariadok tőle. Ha valaki nem szívesen csinálja, hát akkor keressen valamit, amit szívesen megtesz, hiszen az önként végzett feladat öröm is lehet, ezt örökre megtanultam. Éppen csak a saját követeléseimen nem tudok túllépni – és én sokkal többet követelek magamtól, mint bárki más. A seprűs háziasszonyok lekicsinylő csapatának hangját is túlkárogja bennem a saját lelkiismeretem. Évszázadnyi vagy inkább évezrednyi rokoni kórus hangja szól bennük, feleségek és anyák öröksége, akik összeszorított foggal próbálták szolgálni a családot, elnyomva a saját vágyaikat és hajlamaikat. A szeretet jó, a megalázás rossz. És ezt csak tetézi az az önkínzó szokásom, hogy kikapcsolódásként lakberendezési és kertmagazinokat olvasok: a makulátlan otthonok, a buján zöldellő, formára nyírt kertek álmomban is visszajárnak, kísértenek és biztos kudarccal fenyegetnek.
A házunk számomra nem komor vár, hanem puha fészek: teleraktam képekkel, könyvekkel, párnákkal és pokrócokkal és babzsákokkal és gyertyákkal és virágokkal és illatokkal, fűszerekkel és ételekkel, évszakonként változó díszekkel, a kertben van leander és muskátli és rózsa és macska és sün és madár és tücsök és bogár. A fészket jó rendben tartani, öröm takarítani is, hiszen a biztonságot adó puhaságban boldogok a fiókák. Igen ám, de a mi lakásunk munkahely is, huszonöt éve működő kétszemélyes iroda, úgyhogy tele van könyvekkel és iratokkal és gépekkel és masinákkal és dobozokkal és tárgyakkal. Ezenkívül gyerekszobák is vannak, tele játékokkal és könyvekkel és ceruzákkal és golyókkal és legókkal és nörfökkel és régi kedves plüssökkel. „Az én szívemben boldogok a tárgyak”, és az érzelmi kötődések miatt nagyon nehéz szelektálni köztük – ezt még meg kell tanulnom, mielőtt belefulladnánk ebbe a sokszínű és izgalmas, mennyiségében mégis szorongató zuhatagba.

Nagy kín a tisztaság

A saját törvényeink szerint élünk, úgyhogy amikor dolgozunk, utazunk vagy határidők közt kapkodunk, gyakran kialakul körülöttünk a káosz, ilyenkor a kötelező körökön, a vásárláson-főzésen, a muszáj-mosáson kívül nem is tudunk mást elvégezni. A nagy célokra koncentrálva az én lelkiismeretem is elhallgat, de mihelyst megzavarnak, ha megszólal a számonkérés károgó hangja, az „Ez a te dolgod…!” gonosz követelése, borul az egész rendszer. Nem szólok vissza másnak sem, magamnak sem: kétségbeesetten sikálni és rakodni kezdek, gyáván igazodom az elvárásokhoz. Ilyenkor nagy kín a tisztaság – pedig ha a magam tempójában végzem, ha a fészekmelegre és a művészi játékosság könnyed rendjére gondolok, mindig öröm fog el. Hiszen én szeretem a tisztaságot, szeretem a rendet: megnyugtat, ha a helyükön vannak a dolgok, és jó nézni, hogy a kamasz fiaim követelőzés nélkül is megteremtik lassanként maguk körül a maguk saját, színes és izgalmas rendjét, mihelyst külön teret teremthettek hozzá. Ha a magam tempójában élhetek, nekem nincs is bajom soha a rendezkedéssel-takarítással. De ki él a maga tempójában? Ki az, aki nem határidők és követelések és elvárások szorongatásában lavírozik betegítő stresszben?
Ma már megértem a folyton sepregető, folyton pakoló asszonyokat: én magam is ilyen lettem, bár sokszor alig van látszatja. Ilyen lettem szerelemből és szeretetből, és mert rossz érzés, ha helyettem dolgozik valaki. Ám ha kimondott-kimondatlan kényszert érzek, ha nem gyermeki játékosságból, hanem a felsőbbség gőgös megvetésével ráülnek a hátamra, akkor viszont fáj és görnyeszt a teher, akkor felsebződöm az igában és csendben átkozódó boszorkánnyá változom, aki beletörik a teljesíthetetlenül sok feladatába. Dehogy akarok én banya lenni! Sok idősödő nő arcán látható ez a megkeseredett, elfojtott harag, de akad azért persze sok gyönyörű, ragyogó szemű, örökifjú asszony is, ők nevetőráncokkal váltják ki a frusztráció árkait, mosolyognak a kényszereken és kinevetik a saját lelkiismeretük károgását. Ők nem bántak meg semmit. Ők tudják a fontossági sorrendet, mert szeretik őket, és ezért ők is tudnak még szeretni.

Van fontosabb

Eszembe jut egy másik lecke, amit nem sokkal az amerikai út után kaptam édesanyám egyik barátnőjétől. „Öregkoromra sokkal bölcsebb lettem – mesélte –, ma már nem zavar annyira a rendetlenség. Néha már megteszem, hogy este nem mosogatok el, inkább a férjemmel beszélgetek. Reggel pedig, amikor kimegyek a konyhába, laza mozdulattal rádobom a szép színes edénytörlőt a kupacra, és úgy teszek, mintha csak dísz lenne. Szép csendben megkávézom, nézem a kertet, adok magamnak egy kis időt. Azután persze elvégzem, amit kell, de így, jó kedvvel, már sokkal könnyebb.” Igen, van fontosabb dolog is, mint a tiszta ház. A lelki egészség és az örömmel végzett munka. A magunk tempójában.

forrás: Éva magazin

Szabó T. Anna: Folyton pakoló asszonyok

Szabó T. Anna

Író, hét verseskönyvvel és négy prózakötettel, plusz sok gyerekkönyvvel. Rengeteget fordított, Updike-tól Beatrix Potteren át Shakespeare-ig. Sokszor jár gyerekek közé és nagyon szeret zenészekkel fellépni. A férje is író, két fiukkal Budaörsön élnek.

Tegyél egy próbát a filléres környezetbarát megoldásokkal, amelyek hatékonysága éppen olyan kiváló, mint márkás társaiké. A természetes tisztítószereket bátran használhatod a lakás bármely pontján, de igazán hatékony segítséget a konyhában, és a fürdőszobában nyújtanak számodra.

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Éva magazin

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!