Amikor az utazásból rémálom lesz: egy magyar lány gyötrelmes hazajutásának története a koronavírus idején

Alig néhány hete még kívülállóként figyeltük a koronavírus-járvány eseményeit. Távoli országok távoli hírei voltak ezek, aki pedig egy hónapja utazott el valahova hazánkból, biztosan nem gondolta, hogy ez lesz a vége. Igaz ez Annára is, aki a Facebookon osztotta meg hazajutásának kalandos történetét, ami nem volt semmi. Anna még februárban utazott Indiába, hogy egy jógaképzésen vegyen részt, a kint töltött hetek alatt pedig egyre feszültebben figyelte, hogy milyen fejlemények vannak a koronavírussal kapcsolatban. Közben iskolája is szélnek eresztette a diákokat, ő pedig útitársával gyorsan repülőjegyet vásárolt, hogy hazautazzon. Vagyis ez volt a terv, de aztán minden megváltozott:

Az van, hogy teljesen extrém módon, de végül mégis itt ragadtunk Delhiben. Tudtuk, hogy India-szerte hétfőtől kijárási tilalom, szigorítások, lezárják a légteret, és megeshet, hogy a sulinkban sem maradhatunk (ahol a jóga képzést csináltuk), mert a suli is bezár, és szélnek ereszti a bentlakásos diákokat. Persze a suli azt mondja, hogy dehogy, maradhattok, de itt percenként változnak a dolgok, nem merünk maradni, nem akarunk itt ragadni.

Józan eszünkre, és a nagykövetség javaslatára hallgatva - felhívtak minket, hogy amint tudunk, húzzunk el, és folyamatosan tartották a kapcsolatot, hogy mit sikerült intéznünk - foglaltunk repjegyet szombatra, 21-ére a Turkish Airlines gépére, ami Isztambulon keresztül megy. Hogy biztosra menjünk, már pénteken elhagytuk Rishikesh-t, és 6 óra agyrém zötykölődés után megérkeztünk Delhibe egy reptér közeli hotelbe, hogy pár órát tudjunk aludni és zuhanyozni. Közben folyamatosan csekkoltuk, hogy minden rendben van-e a járatunkkal. Online check-in pipa, helyünk kiválasztva, minden sinen.

Kimentünk 4 órával indulás előtt a géphez, becsekkolás, biztonsági ellenőrzés, boarding. Felszálltunk a gépre, hurrrá! El sem hiszem! Hazamegyünk! De jó lesz a saját ágyamban aludni! Mennyire hiányzik a kiskutyám! Még posztoltam egyet a Facebookra, hogy indulunk, aztán jött a szokásos - sztyuik pantomimeznek és biztonsági tanácsokat adnak, teló kikapcs. Örülünk, hogy jól felszerelt az Airbus, van TV, sokféle film, még mindfulness meditáció is és kamera, amivel lehet nézni, hogy merre megyünk. Videójáték konzol... Na itt nem fogunk unatkozni, nyomkodunk mindent, mint a gyerekek. Gép kitolat, elindul, felzúgnak a motorok, most jönne az a rész, hogy irányba áll, gurulgat egy kicsit a kifutópályán, gyorsít, elrugaszkodik és a levegőbe emelkedik. De nem. Ehelyett visszaparkol a kiindulási helyre.

Ez megy 3 órán keresztül, hogy technikai probléma, elnézést, rajta vagyunk a megoldáson, türelem, tessenek ülni a seggükön. Aztán bemondják, hogy 15 perc múlva leszállítanak minket, de a légitársaság és mindenki dolgozik a megoldáson (nyilván kerítenek egy működőképes madarat és átpakolnak minket rá, gondolom én és néhányszáz társam naivan). Még szerencse, hogy Isztambulban 7 órát kellene várakozni, ha hamarosan megoldódik a dolog, akkor a csatlakozást se késsük le, és minden rendben lesz. Leszállunk, puffogok, hisztizek, szidom az indiaiak és a törökök jóédes ***. Mindenki értetlenkedik, majd egy csávó ordítva informálja a megrökönyödött utasokat, hogy nem lesz másik Turkish Airlines járat, hívjuk a call centert a repjegy visszatérítéssel kapcsolatban és foglaljunk másik járatra. Mi vaaaan? Ezek teljesen hülyék? Hát nincs másik járat! Minden jegy elkelt mára és holnapra! Utána meg légtérzár. Miről beszél ez???? Azonnal hívjuk a nagykövetet és elmeséljük a történteket, azt mondja intézkedik, visszaszól. A leforrázott tömeget elkezdik kiterelni egy keskeny ajtón át. Egyre jobban elszabadulnak az indulatok, egy csávó hangosan ordít, hogy ezt hogy képzelik, mindenki hőbörög. A személyzettől egy csajszi sipítja, hogy egyes sorban menjünk ki, aztán valahogy csend lesz, ahogy meglátjuk a géppisztolyos, terepmintás csávókat.

Aztán szépen lassan rájövünk, hogy itt nem csak a mi gépünkről szól a történet, szépen, módszeresen ürítik ki a teljes repteret. Újra be kell lépnünk az országba, a kiléptető pecsétünkre kapunk egy "canceled" pecsétet. Elrendelték a zárlatot. A duty free-n áthaladva poénkodom az útitársamnak, hogy vegyünk egy üveg piát legalább. Ő ezt komolyan veszi, de hát nincs is már kassza, nincs itt már semmi. Maszkos alkalmazottak állnak sorfalat, amíg mindenkit az utolsó szögig ki nem lapátolnak. A csomagfelvételnél hatalmas a káosz, rengeteg a magára hagyott csomag, feszült hangulat, mint valami menekülttábor. A csomagunkra sokat kell várni, de addig legalább ledumáljuk a konzullal, hogy küldenek értünk egy kocsit és elhelyeznek egy hotelben. Ez sem egyszerű, mert 10-15 hotelt hívtak föl, és senki nem akar külföldieket fogadni.

Elhagyjuk a repteret, a megbeszélt időben jön értünk a konzul segédje. Nagyon penge csaj, talpraesett, értelmes, higgadt, már-már kedélyes, hihetetlen jól működik a kommunikáció, gyorsan elmondjuk, mi történt, gyorsan elmondja, mi van (nem tud semmi konkrétat mondani persze). Becsekkol minket a hotelbe és aztán otthagy, menti a többi mentendőt.

Meglep egyébként, hogy a magyar állami gépezetben valami tényleg működik és ennyire működik. Elérhetőek, segítőkészek, tettre készek, emberszerűek, értsd, nem hideg gépek, akik csak tájékoztatnak. Itt vagyunk tehát most egy elég luxi hotelben (saját pénzen, de ez most a legkevesebb), latolgatjuk a lehetőségeinket:

1. Megvárjuk az 1 hetet (ki tudja, hogy tényleg 1 hét lesz-e?) és folyamatosan csekkoljuk, hogy a lezárás után milyen lehetőségeink vannak hazajutni.

2. A magyar állam, vagy több EU-s ország, vagy valaki szervez mentőakciót és kivisz minket.

3. Megtanulunk teleportálni.

Update: Anna azóta már épségben hazaért, konzulátusi közbenjárással sikerült feljutniuk egy evakuációs járatra, ami Amszterdamba ment, onnan pedig már sikerült eljutniuk Magyarországra.