„Sétálok, és azt kérdezem magamtól: Vajon ő sorozatgyilkos?” - Interjú a Lincoln Rhyme színészével, Russell Hornsbyval

Ha te is imádod a bűnügyi sorozatokat, érdemes szeptember 6-tól minden hétfőn 21.00-kor az AXN-re kapcsolnod, kezdetét veszi ugyanis a Lincoln Rhyme: Vadászat a Csontemberre című sorozat első évada! Lincoln Rhyme New York legendás ügynökeként éveken át üldözte a város bűnözőit, mígnem egy sorozatgyilkos csapdába csalta, és mozgásképtelenné tette. Évekkel később a rendőrség ismét felkeresi őt, és a segítségét kérik, hiszen minden jel arra utal, hogy a Csontember visszatért. Ennek kapcsán pedig hoztunk is neked egy exkluzív interjút a sorozat egyik főszereplőjével, a Lincolnt alakító Russell Hornsbyval!

Mi vonzott téged ebben a sorozatban és a szerepben?

RH: Bár a könyvet nem olvastam, de a filmet ismertem és a szerep kihívása is tetszett. Színházi környezetből származom, drámaiskolában tanultam, 20 évet töltöttem a színpadon és színészként, mindig a legnagyobb kihívásokat keresem. Különösképp, ahogyan öregszünk, úgy vágyunk új kihívásokra – nem játszhatjuk mindig a kalandor szerepét. Ahogy elolvastam a forgatókönyvet, azt gondoltam, hogy nagyon jól meg van írva, dinamikus és mozgalmas. Véleményem szerint nagyon fontos, egy ilyen szerepet egy színesbőrű, fekete férfi töltsön be, és hogy a közönség lássa, hogy csak azért, mert valaki az élet egyes területein hátrányos helyzetből indul, az nem azt jelenti, hogy az élet más területein nem szárnyalhat. Ez az, amit Lincoln képvisel.

Jeffery Deaver könyvében Lincoln eredetileg fehér bőrű volt, de a filmben fekete színész (Denzel Washington) alakította. Esetleg esett szó arról, hogy a sorozatban más etnikumú színész játssza, vagy mindig is színes bőrűnek szólt a szerep?

RH: Azt hiszem, mindig is azt akarták, hogy fekete színész játssza, részben azért, mert Denzel alakítását mindenki jól ismeri, így valószínűleg felháborodást váltott volna ki az emberekből, ha Lincoln karakterét mégis fehér színész játszaná. Illetve, őszintén szólva, a mai világban szerintem érdekesebb is, hogy fekete a szereplő. Az egész szereposztás nagyon sokszínű, így nagyobb mértékű paradigmaváltás érhető el.

forrás: � 2019 Sony Pictures Entertainment. All Rights Reserved.

Aggódtál amiatt, hogy mozivászonról a tv képernyőre kell formálnotok a történetet?

RH: Nem, egyáltalán nem. Úgy gondolom, amikor regényből adaptálnak mozifilmet, akkor az alkotók lehetőségei nagyon korlátozottak. De, amikor egy sorozattal dolgozunk – még akkor is, hogy ha limitált sorozatról beszélünk, bár reméljük a mi esetünkben nem erről van szó, hiszen 14 könyvnyi anyag áll rendelkezésünkre - akkor a méltó részletességgel tudunk vele bánni. Minden történetbe mélyebben tudjuk beleásni magunkat, minden szereplőt jobban meg tudunk ismerni és mi is könnyebben tudjuk tartani a könyv ritmusát. Ez egy film esetén lehetetlen, hiszen csak 2-2,5 óra áll rendelkezésünkre, így amikor az ember egy könyv alapján készült filmet néz, sokszor hangzik el az, hogy: „Ó, kivágták a kedvenc részemet.” Most, ezeket az elvesztett és könyvből átvett elemeket, mind újra hozzá tudjuk adni a sorozathoz.

Mit gondoltál Lincolnról, amikor először olvastál róla? Nyilvánvalóan már nincs meg az a fizikuma, amit a visszaemlékezésekében látsz, de minden más területen még mindig nagyon menő fickó.

RH: Ahogy már említettem, művész típus vagyok és ezt az írókkal is tudattam. Szeretjük hallatni a hangunkat és igazából tényleg erről szól ez az egész. Besétált az életünkbe ez a titokzatos magas fickó, akinek különleges fény égett a szemében, és amikor ránk nézett, úgy éreztük, a vesénkbe lát. Ebből kellett kihoznunk valamit. A szerep során a hangminőséggel, hanglejtéssel játszadozunk, de színészként még ennél is konkrétabbnak kell lenned: azzal kapcsolatban, amit mondasz, amit leveszel a szövegből, és arról, hogy mit szeretnél átadni a közönségnek vagy a szereplőknek. És így mit használsz, arra, hogy megsebesíts valakit? A szemedet. Hogyan nézel valakire, hogyan üdvözlőd őt? Hogyan taszítod el magadtól? Hogyan öleled át? Hagyd, hogy a szavak átjárjanak és beburkoljanak, megsimogassanak, megszúrjanak, megsebesítsenek. A szavaknak ezt kell tenniük. A durvább hatás érdekében, szeretem megfűszerezni a dolgokat. Azonban, úgy gondolom, hogy a közönség értékelni és élvezni fogja a karakternek ezt az aspektusát, hogy humorral megtalálja a viccet a legfurcsább, sötét helyeken is. Az én dolgom, hogy ez könnyűnek tűnjön, pedig nem az. De ez csupán azért van, mert nekem megvan a tudásom, mert dráma-, hang-, beszéd- és mozgásórákat vettem, közben gyakran a mozdulatlanság a lényeg. Tehát ez a 20 éves tapasztalat kelti életre Lincoln Rhyme-ot, ahol mindezen tudásom megragyogtathatom.

Úgy tudom, volt egy szakember a forgatás során, aki Lincoln mozgásával kapcsolatban adott tanácsokat. Hogyan segített ő neked a szerep elsajátításában?

RH: Gary szerepe felbecsülhetetlen, mindennap ott van velünk a forgatáson. Az ő mozgáskoordinációs óráin realizáltam, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért tudok mozogni, míg sokan mások nem. Rájöttem, hogy nem az a dolgom, hogy „jól” vagy „rosszul”, hanem hogy őszintén játsszak, ezzel tisztelegve a sérült emberek előtt. Ezért is akartam, hogy Gary mindennap ott legyen velünk a helyszínen és figyelni tudja minden egyes mozdulatomat. Volt, hogy a kezemet mozgattam, mire megrándult a bicepszem és rám szólt: „Ezt így nem csinálhatod, hiszen az az izom nincs ott.” Tehát mozdulatlannak kellet maradnom és módot találnom arra, hogy csak és kizárólag azt a három ujjamat mozgassam, amelyet szabad, anélkül, hogy bármely más testrészem megmozdulna, miközben ő végig sasszemekkel figyelt. Nem akarom, hogy a nézők azt higgyék, hogy ez az egész kamu, vagy, hogy bárkit is megbántsak bármilyen módon. A célom a karaktereimmel az, hogy az emberek más elképzeléssel vagy képpel távozzanak az adott személyről, mint amikor érkeztek. Őszintén szólva én már teljesen máshogy tekintek a sérült emberekre. Az ember realizálja a múltban, tudatlanságból elkövetett hibáit és ezzel elindul benne egy lassú változás, amely elkezdi megváltoztatni az emberek gondolkodását egymásról, az egymásról alkotott feltevéseiket és azt, hogyan is bánnak egymással. Habár szép lassan, de egyszer ott leszünk.

Mennyi ideig tartott eltökéletesíteni a mozdulatokat?

RH: Őszintén? Nem sokáig. Azt akartam, hogy az alakításom mindenképp méltó legyen a szerephez. A sorozatok világában nincs sok időd, nincs 3-6 hónapod felkészülni egy szerepre. Telefonon felajánlották számomra a szerepet, elolvastam a forgatókönyvet, megismertem a csapatot, aláírtuk a papírokat, mindezt 2-3 hét leforgása alatt, majd azon kaptam magam, hogy New Yorkban vagyunk és már forgatunk is. Pontosan ezért alkalmaznak tapasztalt színészeket, hogy ezt a tempót tudják tartani.

forrás: � 2019 Sony Pictures Entertainment. All Rights Reserved.

A munkád során sok hosszú és részletes párbeszédet kellett megtanulnod. Van bármilyen tipped számunkra, hogy ezeket, hogyan lehetséges megtanulni?

RH: Gyakorlat teszi a mestert! Viszonylag tiszta életet élek, így a fejemben minden információ a helyén marad. Mivel valamilyen mértékben fotografikus memóriám van, ezért az is elég, ha látom a szöveget és párszor átfutom, már készen is állok, forgathatunk is! Múlthéten az egyik nap 15 oldalnyi szöveget kellett volna leforgatnunk, amiből csak 12 oldallal végeztünk – de kb. mind a 12 oldalon keresztül én beszéltem. Másnap 10 oldallal folytattuk, összesen négy nap alatt 36 oldalon rágtuk át magunkat. Nincs idő lacafacázni.

Lincolnnak is fotografikus memóriája van. A szerep játszása alatt tanultál valamit New York múltjáról és felépítéséről?

RH: Fotografikus memóriája és széleskörű tudása van a kriminalisztikáról és New York topográfiájáról, pont ezért ilyen különleges figura. Olvastam egy könyvet, a „Walk Through New York” -ot, amelyben egy férfi 4 év alatt közel 6000 mérföldet sétált a városban. A könyvben felsorolja az összes kerületet, várost, utcát, mellékutcát, és elmondja, hogy miket és kiket látott az egyes tömböknél. Ez nagy segítség volt számomra, referenciaként használtam, majdnem, mintha látnám, én is ott lennék a városban.

A bűnügyi profilalkotás mindig felkapott téma volt, de mostanában kifejezetten népszerűnek tűnik, az összes bűnügyi podcast és a Mindhunterhez hasonló műsorok sikere miatt. Vajon miért vagyunk a bűnügyi profilalkotás megszállottjai?

RH: Mindannyiunknak vannak olyan érdeklődései és hajlamai, amelyekkel kapcsolatban nem feltétlenül vagyunk még magunkkal sem őszinték, így amikor ilyen dolgokat nézzük, úgy gondolom, hogy lenyűgöznek, de be is indítanak minket. Valahol mélyen mindenkit vonz, hogy a hold halvány fénye alatt az ördöggel táncoljon. Legalábbis egy picit, amikor minden elsötétül. Úgy gondolom, érdeklődéssel figyeljük és csodáljuk mindazon dolgokat, amik sötétek, amik a szokásostól eltérőek. Ezért vásárolják meg az emberek a regényeket, hallgatják meg a podcasteket és nézik meg ezeket a műsorokat.

Mit gondolsz, fennáll annak a veszélye, hogy a durvább podcastek miatt lassan érzéketlenné válunk a bűncselekmények áldozataival és a történtekkel kapcsolatban?

RH: Véleményem szerint már érzéketlenné váltunk és pont ezért figyelünk fel az olyan emberekre, akik még nálunk is elfuseráltabbak, hogy megnyugtassuk magunkat: 'Hú, legalább ennyire nem vagyok rossz.'

A szórakoztató iparban sok műsor szól a bűnözőkről és a bűnözésről, mi az, ami LINCOLN RHYME-ot különlegessé teszi?

RH: Úgy gondolom, sérült mivolta és hihetetlen zsenialitása miatt, továbbá remélem, hogy saját személyem is egy kis extrát ad a szerephez. Szeretem a kalandorokat. Én magam is az vagyok, Arielle Kebbel is az, ez az, akik vagyunk. Ezért is mondják az emberek: „Nem tudom miért, de nézni akarom őt. Ezért szeretném megnézni a műsort is.”

Miután egy olyan karaktert játszottál, aki a sorozatgyilkosok elméjét tanulmányozza, előfordul, hogy úgy sétálgatsz az utcákon, hogy figyeled az embereket, hogy vajon bűnözők vagy őrültek?

RH: Egész életemben ezt tettem. A drámaiskolában tanulmányoznunk kellett az embereket, majd megírni az önéletrajzukat. A parkban ültél, néztél egy nőt, és ezeket kérdezted magadtól: „Vajon honnan való? Mi a foglalkozása? Hol él? Van gyereke? Van kisállata? Van -e kutyája? Csak ránéztél valakire, felmérted, majd meg kellett írni a teljes önéletrajzát. Ott ültem, és napi 30 embert figyeltem, jegyzeteltem, majd ezeket bevittem az órára, ahol pedig szöveget kellett belőle alkotnunk. Most is ezt csinálom, sétálok, és azt kérdezem magamtól: „Vajon ő sorozatgyilkos?”. Egyszóval, igen, mindig próbálom kitalálni, hogy vajon milyenek is igazából az emberek.

Mi már nagyon várjuk a sorozatot!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!