„Úgy nőttem fel, hogy soha nem beszéltem a mentális egészségről” - Interjú a Kodaline énekesével, Steve Garrigannel

Különleges koncertsorozattal tért vissza Európába az ír Kodaline zenekar, ugyanis az Our Roots Run Deep elnevezésű turnéjuk során mondhatni lecsupaszítva, akusztikus változatban játszották el a számaikat a közönségüknek – abban a formában, ahogyan eredetileg megírták azokat. Az dublini indie-rock banda útba ejtette Budapestet, pontosabban az Akvárium Klubot is, mi pedig elcsíptük egy rövid, ám annál fontosabb kérdéseket feszegető interjúra a frontemberüket, Steve Garrigant.

Októberben jelent meg a legújabb albumotok, amely a turnétokhoz hasonlóan az Our Roots Run Deep címet viseli. Ez a koncertlemez – ha jól tudom – talán meg sem született volna a karanténidőszak nélkül. Ekkor ugyanis volt időtök arra, hogy visszanyúljatok a régi dalaitokhoz és közben újra beléjük szerettetek…

Mindig is arról álmodoztunk, hogy egyszer majd készíthetünk egy akusztikus lemezt - már 2013-ban ezt tervezgettük, amikor megjelent az első albumunk. A legtöbb dalunk ugyanis ilyen „lecsupaszított” formában, zongora vagy gitárkísérettel íródik meg, mielőtt felvennénk őket a stúdióban. Aztán a koronavírus-járvány kirobbanásakor hosszú idő után előszőr lehetőségünk adódott arra, hogy egyszerűen csak beszélgessünk. Szóba került a koncertünk az egyik kedvenc fellépőhelyünkön, a dublini Olympia Theatre-ben és arra gondoltunk, miért ne rögzíthetnénk és adhatnánk ki azt egy akusztikus lemezként. Megtettük. Szerettük volna megragadni a zajok atmoszféráját: azt akartuk, hogy hallható legyen a felvételeken, amint a közönség velünk együtt énekel. Úgy érezzük, sikerült is megvalósítanunk ezt. Pozitív visszajelzéseket kaptunk rá – ennek nagyon örülünk.

forrás: Rausz Tícia

Ez az album egyfajta önismereti utazás volt számotokra is? Tehát nemcsak a dalaitok hangzását illetően, hanem zenekarként is visszatértetek a gyökereitekhez?

Igen, ezért is kapta a lemez az Our Roots Run Deep címet. Valóban mélyre nyúlnak vissza a gyökereink. A dobosunk, Vinny (May), a gitárosunk, Mark (Prendergast) és én már közel 17 éve ismerjük egymást. Ez meglehetősen sok idő ahhoz képest, hogy még nem számítunk túlságosan idősnek. Együtt nőttünk fel, gyakorlatilag egy család vagyunk.

Mondhatjuk, hogy ez a lemez új kezdetet jelent a banda életében?

Abszolút. A számok lecsupaszítása és újraértelmezése rengeteget segíthet dalszerzői szempontból. Más nézőpontból látja az ember a munkáját. Izgatottan várom, hogy kiadhassunk a következő albumot, ez az, amin most dolgozni fogunk. Remélhetőleg 2023 végéig megjelenhet a lemez – vagy legalább pár új számunk.

forrás: Rausz Tícia

Októberben európai turnéra indultatok és november végéig szinte minden este másik városban léptetek fel. Hogyan vigyáztok a mentális és a fizikai egészségetekre egy ilyen sűrű időszakban?

Tulajdonképpen közel 10 éve turnézunk a bandával, úgyhogy az ember menet közben megtanulja ezt. Meditálok, igyekszem tudatosan odafigyelni az érzéseimre. A múltban szorongással és pánikrohamokkal küzdöttem. Hosszú utat tettem meg azóta. Terápiára jártam, edzek és próbálok egészségesen étkezni, illetve nem vállalok többet annál, amit bírok, ahogyan esetleg a múltban tettem volna. Vigyáznunk kell magunkra és ha szükséges, érdemes orvoshoz fordulni.

A szorongással, a depresszióval és a pánikrohamokkal vívott csatád a 2021 őszén debütáló High Hopes: Making Music, Losing My Way, Learning to Live című életrajzi könyvedben is megjelenik. Azt hiszem, az elmúlt két év után bátran állíthatjuk, hogy nem beszélhetünk eleget ezekről a mentális egészséget fenyegető problémákról. Felszabadító volt számodra, hogy megnyíltál ezzel kapcsolatban?

Nos, én úgy nőttem fel, hogy soha nem beszéltem a mentális egészségről – sőt, a környezetemben senki sem tette meg. A szorongás kifejezést egészen addig nem hallottam, míg egy napon pánikrohamom nem lett. Ez felforgatta a világomat. Nem tudtam, mi történik velem. Furcsa kimondani, de tényleg azt hittem, meghalok. (Ma már tudom, hogy sokan éreznek így ilyenkor.) Elzártam magamban ezt. Arra a következtetésre jutottam, hogy valami nem stimmel velem kapcsolatban. Mégsem mondtam el senkinek, mert féltem, hogy elítélnek, esetleg a barátaim hátat fordítanak nekem. A dalszerzés és úgy általában a zenélés jelentett csak megkönnyebbülést. Azért adtam a High Hopes címet a könyvemnek, mert amikor közel húszévesen pánikrohamot kaptam, fogalmam sem volt, mit tehetnék és megírtam ezt a számot. Ez volt az első olyan, amit igazán jónak tartottam. Attól a pillanattól fogva elmerültem a zenében, a Kodaline előretört, engem pedig napi szinten lefoglalt a turnézás, a dalszerzés és a stúdiózás. A háttérben persze továbbra is küszködtem a szorongással, de még mindig elfojtottam ezt. Vicces, de először egy olyan közeli barátomat avattam be ebbe, akit magabiztosnak és társaságkedvelőnek tartottam, mire azt felelte, hogy ugyanezen megy keresztül, megtapasztalta azt, amit én. Elképesztő volt az ő szájából hallani ezt. Elkezdtem másokkal is beszélgetni erről és rájöttem, milyen sokan harcolnak ezzel, csak titkolják. Ez volt az első lépés. Megosztottam az érzéseimet a zenekarral is és felkerestem egy szakembert. A kognitív viselkedésterápia az, ami bevált számomra. A memoár hatalmas mérföldkő az életemben, mert annak ellenére, hogy frontember vagyok, a zene komfortossá teszi a színpadi létet. Ezenkívül viszont meglehetősen félénk és introvertált a személyiségem. A dalírásban az a jó, hogy a számok szabadon értelmezhetőek. Ha egyszer kiadod őket, már nem hozzád tartoznak, még akkor sem, ha személyes ihletésűek. Szeretik őket, utálják azokat, esetleg kötődnek hozzájuk. De a könyvben az én történetem szerepel. Nem bújhattam el mögé, mert ez vagyok én. Kicsit aggódtam amiatt, hogy kitárulkozzak, de büszke vagyok rá, hogy megléptem. Többen is felkerestek és megköszönték, hogy megírtam. Én sem tudtam, min megyek keresztül, túlságosan szorongtam ahhoz, hogy bevalljam magamnak, segítségre, terápiára van szükségem, de legalábbis őszintének kell lennem a családommal és a barátaimmal. Ezt a hatást szerettem volna kiváltani a könyvvel. De valójában semmi sem változik tőle. Egyszerűen csak meg kéne nyílnunk, hiszen gyakori problémáról van szó. Bárkit érinthet, felesleges szégyenkeznünk miatta.

Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet! Borzasztóan fontos, hogy beszélhettünk erről, hiszen a mentális betegségek máig tabutémának számítanak a férfiak körében.

Ez Írországban is pontosan így van. Az a mentalitás él a köztudatban, hogy ha erős vagy, egyszerűen csak túllépsz mindenen. Ez a hozzáállás nem feltétlenül működik, főleg akkor, amikor az ember mentális egészségével problémák akadnak. Jobb őszintének lenni. Szerintem ebben nemcsak sebezhetőség, hanem erő is van. De a férfiak valóban hajlamosak titkolózni ezzel kapcsolatban, én is ezt csináltam.

És azt tudtad, hogy ezek a sztárok is küzdenek szorongással?

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!