Dzsúdló bebizonyította, a zenének terápiás ereje van: „Már az is számít, ha egyáltalán kimondjuk, amit érzünk”

Azt mondod, a nemrég megjelent dalod „a Két év sokkal több, mint egy szerelmi csalódás története, a változásról szól, és arra biztat, hogy a szorongás helyett néha egyszerűen csak el kell fogadni azt, amin nem tudunk változtatni.” Muszáj megkérdeznem, a saját életed ihlette ezt a számod? Előfordult veled is, hogy szorongással küzdöttél hasonló okokból?

Tulajdonképpen ebből élek. (nevet) Szóval igen, úgy általában szorongok, de ez szerintem nem annyira specifikus dolog…

Igen, a szorongás ma már sajnos inkább népbetegség.

Igen, abszolút, ez olyasvalami, amit folyamatosan valamennyire kordában kell tudni tartani.

Neked hogyan sikerül ezt megtenned a mindennapokban?

Általában az tudja a legnagyobb löketet adni, ha kinyitom a számat és beszélek róla valakinek, hogy én most éppen szorongok, ami persze nem egyszerű, hiszen aki ezzel küzd, az folyamatosan elnyom valamit magában, nem feltétlenül tudja beazonosítani a probléma forrását. De persze mindenkinek más segít, és nem akarom elkezdeni puffogtatni azt sem, hogy pszichológushoz kell járni, mert van, aki nem engedheti meg magának ezt időben vagy pénzben. Szóval szerintem már az is számít, ha egyáltalán kimondjuk, amit érzünk, ezzel sokat hozzá tudunk tenni ahhoz, hogy tudatosabbá váljunk.

A dal megírása segített abban, hogy el tudj fogadni valamit, amin nem tudsz változtatni?

Ha nem is közvetlenül, de szeretem erre használni az alkotási folyamataimat. Nem azért, mert ez megoldaná a problémákat, de nekem ez az eszközöm arra, hogy egyszerűbben tudatosítsak, felismerjek dolgokat. Tök érdekes, mennyire sok minden ki tud jönni kreatív folyamatokban, miket elő tud hozni azok közül, amiket még nem dolgozott fel az ember, mert még nem is feltétlenül beszélt róla, vagy nem is gondolt rá. Aztán amikor hátralépünk párat és távolabbról nézzük, akkor rádöbbenünk ezekre.

Előfordult veled, hogy amikor tudatosult benned valami önmagaddal kapcsolatban, akkor döbbentél rá, hogy erről tulajdonképpen már írtál az egyik dalodban?

Folyamatosan, igen! (nevet) És most már nem ijedek meg tőle, sőt, jónak tartom, de először nagyon fura volt. Szépen ki tudnak szabadulni ebben a flow élményben a tudatalattiból azok, amikről nem beszélünk, mert csak azt érezzük, hogy valami nyomaszt.

A Két év című számodat Magyarországon egyedülálló módon, az AR technológia segítségével hallgathatjuk meg. Fontos számodra, hogy előadóként kilépj a megszokott keretek közül minden tekintetben?

Hát, most ez nagy baj lenne, ha azt mondanám, hogy nem, ugye? (nevet) De nyilván fontos, ez tud izgalmassá tenni mindent. Ritkán vállalok el márkákkal való együttműködéseket, és nem azért, mert nem keresnének meg, szimplán az az oka, hogy nem állok bele valamibe, ha nincs mögötte olyan koncepció, amit érdekesnek tartok – mint ebben az esetben az AR technológia. Ez azért korántsem akkora volumenű, mint Travis Scott Fortnite verziója, de azért valami ilyesmi motoszkált a fejünkben, hogy jó lenne, ha akár csak egy picit is megközelíthetnénk azt. Különleges volt maga a folyamat is, míg ez összeállt.

forrás: The Reduster

Dzsúdló új, Két év című dalát az AR technológia segítségével hallgathatjuk meg országszerte. A helyszíneket ITT találod.

Apropó márkák! Idén piacra dobtad a sajátodat Boga néven: a streetwear kollekciód darabjait a magyar kultúra, a magyar emberek mindennapjai inspirálják, de, ahogyan azt kiemelted, „a matyó hímzésnél azért szerettetek volna mélyebbre menni.”

Igen, ha az ember magyar motívumokhoz akar nyúlni az egy nagyon egyszerű választás, pont ezért látunk rá sok, szerintem kellemetlen példát. Azért vannak olyan kulturális pontjaink, amik nem feltétlenül túlmennek ezen, csak egy ilyen másik úton haladnak, és ezeket kezdtem el használni, mert amúgy tök szép, menő dolgok. Ilyenek például azok az autók, amik a nyolcvanas-kilencvenes években meghatározták a magyar közhangulatot, de a kocsmák, a kifőzdék is hasonlóak. Amikor kitaláltam a márkát, akkor egyből megnyitottam egy jegyzetet arra, hogy ezeket a motívumokat összeszedjem: szerepel rajta a Babetta, a Lada, a MÁV-os pályaudvarok, megállók, a lángos, de a tipikus balatoni üdülőhelyek is. Ezek könnyen megjeleníthetőek, és kötődünk hozzájuk, jó emlékeket hoznak fel bennünk. Szeretnék tényleg tervezői darabokat csinálni, Stotz Natália divattervezővel szorosan együttműködve készítjük a kollekciókat. Összeállt a csapat, én pedig hátulról, egyfajta irányadóként akarom felügyelni a megvalósítást, másokat delegálok erre, hiszen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak ezzel foglalkozok, sőt, én főként zenész vagyok.

Igen, és éppen be jelentetted a következő koncertedet a Budapest Parkban: az augusztus 30-i fellépésed a Kollektív trauma címet kapta. Mit árulhatsz el máris róla?

Részleteket még nem tudok elmondani, de azért adtam neki ezt a címet, illetve azért lesz erre a témára felfűzve az egész, mert kialakult egy ilyen fura dolog a koncerteken, aminek én örülök (de közben egy kicsit szomorú is), hogy sok fiatal terápiaként tekint a fellépéseimre, ilyen visszhanggal távoznak róluk. Nyilván rossz ilyen közelről látni, mennyire nincsen jól ez a generáció, ezért valahogy erre a mentőöv jellegre szeretnék most még az eddigieknél erősebben is ráépíteni.

Kötelességednek érzed, hogy felelősséget vállalj azokért, akik terápiának élik meg a koncertjeidet?

A felelősséget mindenféleképpen érzem, egyszerűen nem tudom nem annak érezni, annyira sok helyről jönnek ezek a visszajelzések. Igyekszem ezt nem gyakran tudatosítani magamban, mert azért a mindennapokban teherré, nyomássá tud válni, ha emberek felelősnek tartanak azért, mert ők éppen vannak valahogy, vagy nincsenek úgy, ahogy szeretnének. De az nyilván már az én dolgom, hogy ezzel dealeljek. Azt nem gondolom, hogy emiatt máshogy cselekednék, az előadói attitűdömet nem kifejezetten befolyásolja, viszont jobban érzem a késztetést, hogy felszólaljak témákban, mint például két évvel korábban. Erre az esetek 90 százalékában nem a közösségi médiát használom, mert valahogy én sem fogadok be onnan úgy inputot, mintha mondjuk egy koncerten hallanám ugyanazt, amik valamilyen szintű eufóriába rakják az embert, egy kicsit így elemelik attól a szartól, amiben éppen van. Szerintem így könnyebben, erőteljesebben hat ránk, ha ott valamilyen üzenetet közvetítenek nekünk. Erre ma már jobban figyelek.

A Sisivel készült interjúnkat olvastad már?

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!