„Büszke vagyok arra, amit elértem” -interjú Cecelia Ahern írónővel

Emlékszem, éppen az első nagy szerelmemmel indultam Horvátországba nyaralni, amikor a kezembe akadt Cecelia Ahern Utóirat: Szeretlek! című könyve. Már az első pillanatban beszippantott ez a romantikus regény – nem sokkal később pedig az ebből készült filmet nézve áztattam rongyosra a zsebkendőmet Azóta szinte nem telik el úgy év, hogy az írónő ne örvendeztetne meg minket egy újabb regénnyel, jómagam pedig ez idő alatt igazi rajongójává váltam. (Ha egy vicces, könnyed, de tanulságos olvasmányt kerestek a nyárra, akkor nagyon ajánlom a Nyomomban az életem című könyvét.) Cecelia a nekünk adott interjúja során ugyanolyan lelkesedéssel mesélt első könyvéről, mint a napokban megjelent legújabb darabról.

forrás: Hámori Zsófia

Kislánykori álmod vált valóra, amikor megjelent az első könyved?

Nem! (nevet) Bár gyerekkorom óta szeretek írni, tinédzserként pedig már vágytam is arra, hogy megoszthassam másokkal az alkotásokat, ez csak egy hobbi volt számomra. Sőt, valójában sokáig nem is akartam elhinni, hogy az írás lehet valakinek a munkája. Aztán amikor megjelent az Utóirat: Szeretlek! című könyvem 21 évesen, akkor hirtelen megváltozott az életem…

Ha már az Utóirat: Szeretlek! című könyvet említetted. Hogyan választottad ki annak idején épp ezeket a karaktereket, illetve magát a történetet?

Úristen, tizenöt év telt el azóta, pedig olyan mintha csak tegnap lett volna! Éppen egy nehezebb időszakon mentem keresztül, és az akkori érzéseim ezeket a karaktereket álmodták meg, rajtuk keresztül tudtam kiírni magamból minden fájdalmat. Természetesen a valóságban nem vesztettem el a férjemet, de az életem egy más szituációjában egészen hasonló érzéseket éltem meg. Azok a bizonyos levelek pedig nekem is segítettek, miközben írtam őket. Egyfajta tükröt mutatott nekem.

Nemrég jelent meg a Lantmadár című regényed, mesélnél egy kicsit a történetről?

A főszereplő Laura, aki Írország délnyugati részén, a hegyek között él elzárva a nagyvilágtól – szoros kapcsolatban a természettel. Majd egy nap találkozik egy jóképű férfival, aki egy dokumentumfilmes forgatócsoport tagja, és az élete hirtelen hatalmasat változik. Dublinba utazik ugyanis a csoporttal, ahol újra találkozik a nagyváros nyüzsgésével...

forrás: Hámori Zsófia

Van bármiféle rituálé, amit követni szoktál a könyvek készítése során?

Van már egy bevált kis menetem: januártól júniusig írok egy könyvet, majd a nyáron átadom szerkesztésre, ősszel jöhet az utómunka, végül pedig a megjelenés. Általában heti négy napban dolgozom az íráson, és ami talán különösen hangozhat, hogy én a mai napig tollal írom meg a könyveimet és csak a végén kerülnek digitális formába. Mindig van az asztalomon valamilyen gyertya – imádom őket! És persze egy pohár finom tea is sokat segít az alkotásban…

Rengeteget dolgozol, azt a kevés kis szabadidődet ami van, mivel szereted tölteni?

Van két gyerekem, az egyikük 5 éves, a másikuk 8 éves, szóval a szabadidőt sem használnám a szó szoros értelmében (nevet). Imádok velük lenni, illetve hetente kétszer járok kick-boksz edzésre, ez az igazi „én-időm”. Nagyon szeretem ezt a mozgásformát, sokkal erősebbé tesz!

Mire vagy a legbüszkébb az életedben?

Elsősorban természetesen a gyerekeimre. Másodsorban pedig a karrieremre, és arra amit eddig elértem! Néha azt érzem egy-egy regény írása közben, hogy talán nem tudom még egyszer ezt megismételni. Szóval minden egyes alkalommal, amikor befejezek egy könyvet, büszke vagyok magamra.

Ha szívesen találkoznál élőben is az írónővel, látogass el ma a Vörösmarty térre, mert a 89. Ünnepi Könyvhéten dedikál 18:00-tól, előtte pedig 17 órától a nagyszínpadon lesz balázsy panna vezetésével egy könyvbemutató beszélgetés ceceliával!

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!