Rémálom volt, most már élmény a szoptatás
Immár kétgyermekes anyukaként arról fantáziálok, mennyire csodás lett volna, ha mindazt már tudom az első szülésem után, amit most. Rengeteg sírástól, hisztitől és álmatlan éjszakától kíméltem volna meg magam! De hátha segítek picit az újdonsült anyukáknak...
Jól emlékszem, az első szülésem után hetekig az éhhaláltól féltettem a fiamat. A szoptatási kálváriám már a kórházban elkezdődött, ahol a császármetszés után adódott egy kis komplikáció, ezért a szülés után 10 órával láthattam először a fiamat. Akkor is csak egy órára. Későn kezdtem cicire tenni, ő ügyetlen volt, valahogy nem voltunk összhangban, és ahány csecsemős nővérrel találkoztam, mind más trükköt – és persze tápszert – javasolt.
Hazatérve javult ugyan a helyzet, de folyamatosan azt éreztem, nincs elég tejem, bőgtem, mint egy szamár, mert a tökéletesen szoptató anyuka ismerőseim és barátnőim ezerszer elmondták, hogy mindig annyi tej van, amennyi a babának kell… Én bezzeg folyton azt éreztem, direkt kicseszik velem a fiam, mert bizony ő a szopi után is őrjöng még, így egy idő után tápszerrel mentünk neki az éjszakáknak. Tartottam a háromóránkénti etetést, mint a parancsolat, mert a női rokonság azt szajkózta, hogy a mai anyáknak állandóan a mellén lóg a porontya, és „ugye te nem akarod, hogy a szoptatás mellett ne legyen életed?” Fejtem is, mint a parancsolat, mert „ha nem fejed le minden szoptatás után, tutira begyullad, becsomósodik, és ettől is több lesz a tejed!” A görcsös megfelelni vágyás, az évtizedes berögződések követése szerencsére nem tett kárt a gyermekemben, aki 3 hetes korától szuper alvónak bizonyult, de a szoptatást szívből meggyűlöltem, ideges voltam, ha korábban éhezett meg a gyerek, mint ahogy „kellett volna”, és azt kívántam, bárcsak anyatej helyett már grillcsirkét akarna enni.