Szinetár Dóra megható családi fotóján olvadoznak a rajongók

Annyi rémisztő buzdítást lehet mostanában hallani a gyerekvállalásra, és annyi -számomra- rémisztő irományt arról, hogy milyen rohadt nehéz is anyának lenni, hogy gondoltam leírom röviden, mi az, amiért 42 évesen csak azért nem szülők most azonnal egy negyedik gyereket, mert még a már meglévőkkel akarok sok időt tölteni.

Nem volt időm tervezgetni, rágörcsölni, kudarcot vallani, rossz példákat látni, más hibájából tanulni, egyszerűen csak anya lettem hirtelen. És ahogy az én csodálatos szülész-orvosom Dr. Siklós Pál (akinél aztán mindhárom gyerekemet szültem), tökéletesen elhitette velem, sőt kétséget sem hagyott afelől, hogy én természetes úton, fájdalomcsillapítás, és mindenféle orvosi beavatkozás nélkül, simán meg tudok szülni egy gyereket, valahogy ez az érzés tovább élt bennem akkor is, amikor már a szoptatás, a pelenkázás, aztán a gyereknevelés fázisai következtek. Egyszerűen elhittem, hogy én képes vagyok. Hogy jól fogom csinálni. Hogy lesz erőm, energiám, türelmem, ötleteim. Ami könyvet kapni lehetett a témában megvettem, és elolvastam. Ugyanis a szüleim arra tanítottak, hogy ha valamit nem tud az ember, akkor kérdezzen! Vagy olvasson utána. Egészen addig, amíg úgy nem érzi, hogy megértette, és biztonságot kapott a válaszokból. És élveztem! Hibáztam sokszor persze. Marcival együtt nőttünk fel. Mai aggyal nyilván csomó mindenben már ügyesebb lennék, sőt, talán bölcsebb, de egy dolog már az elejétől megvolt bennem. Az érzés, hogy én imádok “Anya” lenni.
Szerettem az ezzel járó felelősséget! Szerettem a tudatot, hogy ez a kicsi ember tőlem függ, és nekem kell megtanítanom, hogy ez majd megváltozzon.

Hogy a legillatosabb kis zsemle odabújik még tíz évesen is reggel az emberhez, hogy a most másfél éves az ölemben alszik el, és közben dorombol, mint egy cica! Hogy a huszonkét éves elaltatja a kisöccsét, ha kell, és hosszú monológokban féltékeny a kishúga fiú osztálytársaira. Hogy bármilyen gondom van, felhivhatom, és jön, és meghallgat, és segít! Hogy a középső a legféltettebb titkait is megosztja velem, de “csak velem”! Hogy a legkisebb akkor kacag a legédesebben, ha én bénázok neki a színes labdájával! Hogy ismerem nagyjából az összes gyerekkönyvet az elmúlt 20 évből, az újszülöttől a nagykamasz korosztályig. (...) És ami leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, elmesélhetetlen, az érzés, amikor odabújnak. Olyan, mint a legtökéletesebb szerelem. Az olyankor a Jóisten!